Az elmúlt kb. egy hétben egyre inkább erőt vett rajtam a fáradtság, s egyre inkább képtelennek bizonyultam kialudni. Bármikor feküdtem le, bármit tettem ellene, csak nőtt, és nőtt. Szerda  körül már olyannyira elért, hogy csupán hasznavehetetlen félhullaként bolyondtam az iskola folyosóján. Sőt, estére a memóriám kiszortírozta az aznapi eseményeket, tehát van egy-két nap, amire szinte egyáltalán nem emlékszem. A hétvégét elvileg pihenésre szerettem volna szánni, ám a sors másképp akarta... Pénteken és szombaton osztálykirándultunk, vasárnapra pedig meghívást kaptam életem első CBA-s leltározására. Tehát csütörtökön igyekeztem kialudni magam. Nem akartam hullafáradtan útnak indulni, a leltározáshoz pedig éberség kell. Talán nem olyan nehéz kitalálni: nem sikerült kipihennem magam. Sőt, a helyzet még tovább romlott... És bár a buszon jót hülyéskedtünk, amit élveztem, s ezért nem volt fáradtságérzetem, ám első programként a gyöngyöspatai templomban tartott nekünk egy férfi előadást a templom történelméről, majd az osztályfőnök kezdett heves feleltetésbe az épület építészeti stílusjegyeit illetően. Itt egyrészt erőt vett rajtam a kómás állapot, másrészt az idegesség. Most mondd meg, mégis ki álmodik arról, hogy osztálykirándulás gyanánt templomot nézzen, és azon morfondírozzon, milyen stílusban épült meg a boltív, az apszis, meg ilyenek...? Nah jó, biztos van ilyen ember, de az nem én vagyok. Aztán az előadás végeztével rákényszerültünk, hogy szemügyre vegyük a templom minden egyes szögletét, bár azt hiszem, legtöbben csak néztük, de látni nem igazán akartuk... Ekkor akadtunk rá az egyis sarokban elhelyezett vendégkönyvre, ami igencsak megragadta a figyelmünket. Hogy miért? Mert minden írás nyugdíjaskluboktól származott, kivéve azt, amelyik környezetbarát társaságtól. 'Ez való neked, 10.B!' Ezt követően felmásztunk egy hegyre, ami végülis egész jó volt. Szép volt a táj, bár korán volt még, és elég hideg szél fújt...
Eztán elmentünk Gyöngyösre.  A cuccainkat lepakoltuk a művelődési házba, és a busz otthagyott. Majd kaptunk két óra kimenőt. Szerény kis csapatunkkal célba vettük a közeli BurgerKing-et, majd egy lángosost, egy élelmiszerboltot (ugyanis előre megmondták, hogy a reggeli vega lesz, tehát nagyon kellett valami hús...), ott vettünk sonkát, aztán még egy cukrászdába is benéztünk. A hátramaradó időben pedig egy parkban feküstünk a füvön...
Megnéztük a gyöngyösi főiskolát, kaptunk idegenvezetést... Számomra unalmas volt, ugyanis nem volt légkondi, én pedig nem birom az állást, pláne nem fülledt melegben... Ráadásul megint elkapott az álmosság, és talán néhány pillanatra be is aludtam néha-néha...
Majd kisvasúttal irány Mátrafüred, ott elfoglaltuk a szállást, és végre szabadok voltunk. Néhány lépésre a mi szobánktól volt egy biliárdasztal, amit páran tüstént el is foglaltak. Épen az ablakban ülve néztem a mittom hanyadik meccset, mikor Máté kopogott az ablakon, hogy menjek ki. Kimentem, éppen fákat aprítottak. Beszálltam én is... Jót hülyéskedtünk... Aztán néztem még a biliárdot kicsit, egyet én is játszottam... Majd bementem a lányokhoz, de a lányok sehol... Kiderült, hogy kimentek a faluba, de nekem nem szóltak... Hát igen, elfelejtettem nekik szólni, hogy én is mennék, ha esetleg mennek, de gondoltam, van bennük annyi, hogy nem hagynak ki... Nem volt... Na de mind1... Beszélgettem Anikóval, kiöntöttem neki a szívemet, és úgy tűnt, megértett, bár kitudja mit gondolt rólam... Éppen elkértem a telefonját a fészbukom megtekintése céljából, mikor Máté benyit a szobába, hogy Güzü menjen ki (újabban így hív engem...). De Anikó kizavarta... Aztán vagy húsz percig kopogott az ablakon, hogy menjek már ki. Csak kimentem, de vittem Ancsi telóját is. Nem tudtam, mit akar a srác... Elindult kifelé a kapun, az utca végét megcélozva. Én vele tartottam. Kilyukadtunk egy igen szép parkban, és ott ültünk le hülyéskedni. Ki akartam szedni belőle, mit akar tőlem, hiszen az elmúlt napokban voltak furcsa beszélgetéseink... De nem árult el semmit. Aztán megláttam, hogy vannak kipakolósok, és vissza akartam szaladni pénzért, hiszen egy ideje már szeretnék neves karkötőt a barátom nevével... De Máté nem jött... Azt mondta, olyat nem vehetek... A beszélgetésünket inkább nem részletezném... Nem egészen fél óra múlva Anikó telefonja csörögni kezdett. Én nem tudtam, ki az, hiszen álnéven volt beírva az illető. Vissza akartam rohanni vele a panzióba, de Máté felvette. Néhány perc múlva megint csörgött, de nem tudtam, hogy kell felvenni... Hiába, digitális analfabéta vagyok. Később megint csörgött. Felvettem, és Anikó dühösen mondta, hogy azonnal szolgáltassam vissza a telefonját. Sosem hallottam még dühösnek, és ez fura volt... Visszaindultunk. Máté mondta, hogy külön kéne visszamennünk, de hát mondom mégis ki láthat meg minket együtt? Beléptünk a kapun, és abban a pillanatban szembetaláltuk magunkat a baráti társaságommal, és Krisztiánnal (aki mellesleg a barátom...). Azt hittem, megöl... Egy dolgot nem értettem: a barátnőim haragját. Mi közük nekik ahoz, hogy én mikor, kivel, és hol? De most tényleg... A barátság lényege nem az, hogy csak akkor szeretjük az embert, amikor befolyásolni tudjuk, és a magunk képére tudjuk formálni, hanem akkor is, amikor a saját feje után megy, és a saját útját járja. Megmondhatom neki, mi a véleményem, de nem közösíthetem ki, mikor nekem nem okozott rosszat... Nyársalásról lemaradtam, pedig az lett volna a napom egyik fénypontja... Eztán néztem a biliárdot, de már igencsak untam a dolgot, így kimentem az udvarra, ahol néhányan röpiztek. Beálltam én is... Elég jó volt, sokat hülyéskedtünk. Csak aztán besötétedett, nem volt kinti villany, és én inkább kiálltam, mert nekem nem buli úgy játszani, hogy egyáltalán nem látom a labdát...
Visszamentem bilárdot nézni, de hogy óvakodjak az elalvástól, ami már vészesen közeledett, kimentem az udvarra. Ott mi történt? Összehozott a sors Mátéval. Dumálni kezdtünk, de a legfontosabb kérdésemre akkor sem kaptam választ. Ehelyett egy olyan kéréssel fordult hozzám, amit lehetetlen lett volna, és igazából nem is akartam teljesíteni. Azt akarta, vegyem rá Krisztiánt, hogy leköltözzön abba a szobába, ahová nem akar, hogy ő a cimborájával lehessen. Felvetettem Krisztiánnak, de nem erőltettem túlságosan...
Este megint összekeveredtem Mátéval... Hülyéskedni akartunk, de mivel az emberek többet látnak bele a kapcsolatunkba, el kellett zárkóznunk valahova. Szereztünk a portáról egy kulcsot, és bementünk abba a szobába, amit az nyitott. De nem voltunk sokáig... Máténak támadt egy remek ötlete, miszerint ő költözhetne le a haverjához. Tehát kinyitotta az ajtót,. és távozott. De előtte így szólt hozzám: "Most bezárlak ide, és mindjárt visszajövök, oké?" Én meg gondoltam, nem vagyok olyan hülye...
Majd megint a biliárdasztal mellé kényszerültem. De az elalvás már vészesen közel járt hozzám, pedig még csak kilenc volt, úgyhogy sétálni in dultam. Kint találkoztam is néhány emberrel, és váltottam velük néhány szót, de aztán a hűvös levegő beüldözött. Máté kérte, hogy várjam meg, de eltűnt. Néztem mindenhol, semmi. Jó sok idő múlva került elő valahonnan egy csomó lánnyal, de akkor már nem az az ember volt, aki előte. Bunkó lett, és egyszerűen csak a szex körül forogtak a gondolatai. Két-három lány után is loholt, és mászott volna rájuk. De nem voltak köztünk sookáig, megint készültek valahová, ám ezúttal velük mentem. És hová jutottunk? A harmadik emeleti, a lakásban a leggyönyörűbb, és legfelszereltebb szobába. Ráadásul a lakói úgy televásárolták kajával, mintha legalábbis két hétre mentünk volna... Leültünk beszélgetni, hülyéskedni, és  úgy rohant az idő, hogy hajnali háromkor eszméltem rá, hogy mennem kéne aludni, hiszen vasárnap leltár, és egyébként is szeretettem volna kialudni magam... Tehát elköszöntem mindenkitől, és lebandukoltam az alsó szintre, ahol is azzal szembesültem, hogy kizártak a saját szobámból. Egyszerűen nem akartam elhinni... Másnak nem alap dolog, hogy amíg nincs bent minden szobatársa, addig nem zárja be az ajtót? Plusz még telefon sem volt nálam... Így visszamentem ahhoz a csapathpz, akikkel addig töltöttem az időt. Azt mondták, nyugodtan aludjak, és bár nem mertem, mert tudom, milyenek, de aztán mégiscsak elbóbiskoltam, akaratlanul is. És arra ébredtem néhány perc múlva, hogy a képembe nyomtak egy tubus fogkrémet. Felpattantam, és rákentem arra, akitől származott - Mátéra... Kimostam a hajamból, meg lesikáltam az arcomat, és visszafeküdtem. Hát nem megint elaludtam? Ekkor egy kis tusfürdőt kaptam... Szóval harmadszorra már nem kockáztattam meg az elszundítást... Fél órát sem aludtam. A szobámba olyan reggel hat körül méltóztattak beengedni, amikor már nem tudtam volna eleget aludni úgysem, hiszen hétre be volt jelentve a reggeli... Szóval kérdezem, miért zártak ki, mire még én voltam a hibás... Lenéző stílusban odavágták, hogy úgysem aludtam volna, meg hogy miért nem mentem be korábban... Nem tudom, nekem az osztálykirándulás nem az alvásról szól... De én elfogadom, ha valakinek igen, csak akkor velem se csesszenek ki emiatt... Felmentem Krisztiánékhoz. Máté éppen akkor feküdt le, és mihelyt bealudt, leöntötték tusfürdővel. Erre felkelt, és a létező legalpáribb stílusban kezdett szidni minden jelen lévőt. Majd közölte, hogy fürödni készül, de nem a fürdőben akar levetkőzni, hanem a szobában, szóval mindenki tünjön kifelé. Jöttek még belőle egy jóideig a szebbnél szebb kifejezések, de aztán felhúzott, és otthagytam. Visszamentem a lányokhoz, akik akkor már eléggé éberek voltak ahhoz, hogy a nyakamba zúdítsanak egy rakat lenéző stílusú szidalmat azért, amiért kizártak...
Reggeliztünk, a sonka életmentő volt... Én pedig hullafáradt voltam, és hát nem igazán tudtam értékelni a számomra mentolos teát... Összepakoltam, buszra szálltunk, és útba vettük Sástót. Ott megnéztük a kilátót, amin már többmilliószor voltam (többek közt a hatodikos osztálykirándulás alkalmával is, amit agresszív osztályfőnököm tet színessé), de akkor volt az első, hogy nem féltem... Boboztunk, megnéztük a játszóteret, aztán gyalog mentünk vissza Mátrafüredre. Eztán kisvasúttal vissza Gyöngyösre, megnéztünk egy igencsak unalmas múzeumot, ráadásul ekkorra már nem is tudtam magamról... Az egyébként baromi jól volt megszervezve... Kaptunk asszem egy órát, hogy körülnézzünk a múzeumban, és megebédeljünk valahol, de csak úgy mehettünk ki a múzeumból, ha az összes cuccunkat magunkkal cipeltük... Tehát megszakadtunk. És ekkor erős dózisban megindultak a lenéző, durva, gusztustalan megjegyzések a barátnőimtől az én irányomba, amiket mégcsak nem is értettem... Állítom, egy megcsalt ember nem durva ennyire... És mindez úgy, hogy én egyetlen rossz szót sem szóltam... Ott szakadt el a cérna, s így az a nap lett a vízválasztó az életemben. Megláttam az emberek valódi oldalát. Megláttam, kik azok, akik valóban jót akarnak nekem, és kik akarnak földbe tiporni. És mindezt azért, mert már nem vagyok befolyásolható. Mert nem aludtam el, amikor ők, mert nem voltam velük egész nap... Mert a mi családunkban mindnen nőnemű személy férfiakkal, fiúkkal érzi jól magát, és ezt én is örököltem. Elgondolkodtam, ki is vagyok én, és rájöttem, egy senki. Egy senki, akibe mindenki belerúg. Azok az emberek, akiket eddig a 'barátnő' kifejezéssel illettem, nem építő jellegű kritikákkal látnak el, bántani igyekeznek. Az utóbbi időkben hetente többször fordult elő, hogy kidobtak a társaságból, csak mert nem vagyok már az a kislány, aki tavaly... Tavaly talán a befolyásolható kishugukat látták benne, de most már a saját utamra léptem. Ők pedig mindha igyekeznének ellökni, a régi énemet akarják... Azt a Natyt, aki tavaly szeptemberben megszeppenve, magába fordulva, valódi gondolatait, érzéseit, és vágyait elrejtve, eltitkolva kezdett új életet egy új iskolában. Most, hogy már magam vagyok, mostmár nem kellek. Egy báb kell... Csakhogy én nem barátkoztam szinte senki mással, hiszen annyira bíztam bennük, s mostmár késő. Kialakultak klikkek, és zárt csoportok, amikbe lehetetlen beférkőzni. Most szinte magam vagyok, és nem találom a kiutat. Ma átgondoltam: két dolgot tehetek. Az egyik, amire mindenki sarkall, barátok keresése, és az életem újbóli felépítése így, mínuszból, alapok nélkül. Vagy pedig elmenni innen messzire, magam mögöt hagyni mindent, s olyan helyen kezdeni új élet építését, ahol még van lehetőségem lerakni az alapokat. Mert itt már nincs. Itt már csupán ingatag váram lehet, törékeny falakkal. Vajon mit akarok? Egyre inkább érzem, hogy nem bírom tovább. Újra és újra látni a régi romokat, amiket bomba robbantott fel, s amikből már az életben nem lesz épület, fájó. De egy teljesen idegen társaságban kezdeni pedig nagyon nehéz. Ki tudja, mi várna rám... Ráadásul pályaválasztás előtt állok, hiszen jövőre kezdődnek az érettségi előkészítők... Bár tudnám, mit csináljak... Most valahogy nagyon mennék... Egyébként az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor reggel mondtam Évának, hogy úgy tűnik, új iskolát keresek valahol messze, és az ő válasza csupán ennyi volt: "OKÉ." Mijntha az ellenségemtől kértem volna engedélyt távozásra... És én vagyok hibássá téve mindenért... Azért, hogy kizártak, és azért, hogy nem csupán velük töltöttem az estét. Nem tehetek róla, hogy nekem nem az az osztálykirándulásos programom, hogy éjfélig átbeszélem a múltat, aztán alszok... De ettől függetlenül nem gond, ha más erre vágyik, egyetlen rossz szó nélül lelépek. De cserébe elvárnám, hogy engem is értsenek meg... Az pedig nem csak számomra alap, hogy nem zárom be az ajtót, amíg nincs bent minden szobatársam...

A vasárnapi leltár viszont nagyon jó volt. Számomra felért egy nyaralással... A munkát élveztem, szabadidőm meg elég sok volt, amit evéssel, ücsörgéssel, Lacival (ő volt a párom) való hülyéskedéssel, és hasonlókkal töltöttem. Ha ez nem lett volna, még most is depis lennék. Vagyis most nem vagyok túl fényesen, de reggel legalább pörögtem. De egyeseknek ez is fájt, így tettek ellene... Hát igen, némelyeknek ennyit jelent a barátság... Aki ugyanolyan, mint én, azt szeretem, aki eltér tőlem, azt gyűlölöm. Szóval nem tudom, mi lesz. De ez most nem hirtelen felindulás, ez felgyűlt. Mert már hetek óta élek abban, hogy azok utálkoznak, és néznek le, akik a barátjuknak neveznek. Ezentúl megnézem, kikkel berátkozom... Bár mostmár késő... Úgy érzem, megsemmisült az életem, és nincs kiút...