Nem tudok aludni. Ilyet még sosem éreztem... Rámtörtek az emlékek... Na nem mintha eddig nem tették volna, de most minden eddiginél jobban. Az előbb mintha felkapott volna, és en csak becsuktam a szemem, és hagytam, hogy sodorjon. Montázs szerűen lepergett bennem az összes csók, megannyi pillantás, és az érzés, hogy mindennél jobban szeretem. És elfolythatatlan vágy tört rám, annak a vágya, hogy írjak. És írjak és írjak és írjak... Hogy minden, minden papíron legyen, és ne vesszen el egyetlen gondolatfoszlány sem. Örökké őt fogom szeretni. Tudom, és érzem. Elveszítettem a páromat... Ezek után vagy össze-vissza fog sodorni mindenféle ár, vagy egyedül döglök meg a híd alatt. A mocsokban, ahol heverek. Elveszett a büszkeségem is. A pokolba vele! Minek, ha úgysem élem ezt túl? Legalább mondhassam el, hogy mindent megtettem. Csak sajnos olykor már ez sem elég...

2012.09.07. 00:21, teló

Mit szólsz hozzá?

Megint elhanyagoltam. Tudom. Talán az életemet is. De mikor az ember így tesz, mindig vesz egyfajta fordulatot a sorsa, aminek következeben elgondolkodik. Mostanában megint a csillagos ég alatt alszom, mint két éve. És tegnap arra döbbentem rá, hogy az életem megint ugyan ott tart, mint akkor. Csupán az idő ment el. Hiszen arról, aki az életemet tovább mozdíthatta volna, lemondtam. Miért tettem? Nem tudom. Így éreztem. És még most ís így érzem. Mondanám, hogy elvesztem, de valójában nincs így. Nem, én pontosan tudom, mit akarok. És olyan emberek tartottak ki mellettem, akikről nem hittem volna. Már nem érzem magam gyengének. Erős vagyok. Pedig annyi idő után most lehullott az álarcom. És minthogy így történt, rájöttem valamire: a nagy Őt keresem. Azt szeretném, ha a következő férfi, aki az életembe lép, ott is maradna örökre. Nem kell több pasi. Nem kell már több játszma. Szeretni akarok. És végre már tudnék is.

2012.08.11. 01:35, teló

Mit szólsz hozzá?

Lassan nyári szünet. Egyre kevesebb tanulás, egyre több ismerős, egyre fullasztóbb meleg, és a régi életem vadonat új köntösben. Miután ebben az évben ismét megjáratták velem a poklot, mintha megváltoztam volna. Meghalt bennem az elhivatott írónő, a meggondolatlan, szeleburdi lány. Eddig kerestem a szenvedést. Kerestem a fájdalmat, hogy ihletet meríthessek belőle, és jobb íróvá válhasak. Ugyan akkor meg is erősödjek, és mindig valamivel komolyabbá váljak. De most nagyon megjártam. Érzelmileg felőrlődtem, és az a kis kalanvágyó láng kihalt bennem. És elgondolkodtam. Megláttam, amit eddig nem. Még csak 17 éves vagyok, de már komoly, stabil kapcsolatom van, ami kitart akár egész életemben is. Kell nekem az értelmetlen szenvedés? De további kerdések is felmerültek bennem. Hogyan képes egy éretlen fiú megölni valakiben a meggondolatlan gyerekkort? Miért sétáltam önszántamból a veszedelmes csapdába, mikor végig tudtam, milyen következményei lehetnek? De sajnos most már késő...

2012.06.08. 17:18, teló

Mit szólsz hozzá?

Lassan nyári szünet. Egyre kevesebb tanulás, egyre több ismerős, egyre fullasztóbb meleg, és a régi életem vadonat új köntösben. Miután ebben az évben ismét megjáratták velem a poklot, mintha megváltoztam volna. Meghalt bennem az elhivatott írónő, a meggondolatlan, szeleburdi lány. Eddig kerestem a szenvedést. Kerestem a fájdalmat, hogy ihletet meríthessek belőle, és jobb íróvá válhasak. Ugyan akkor meg is erősödjek, és mindig valamivel komolyabbá váljak. De most nagyon megjártam. Érzelmileg felőrlődtem, és az a kis kalanvágyó láng kihalt bennem. És elgondolkodtam. Megláttam, amit eddig nem. Még csak 17 éves vagyok, de már komoly, stabil kapcsolatom van, ami kitart akár egész életemben is. Kell nekem az értelmetlen szenvedés? De további kerdések is felmerültek bennem. Hogyan képes egy éretlen fiú megölni valakiben a meggondolatlan gyerekkort? Miért sétáltam önszántamból a veszedelmes csapdába, mikor végig tudtam, milyen következményei lehetnek? De sajnos most már késő...

2012.06.08. 17:17, teló

Mit szólsz hozzá?

 

Helló emberiség! Mostanában nagyon rákattantam az ékszerkészítésre. Eddig csomóztam rengeteget - itt meg is tekinthetők a munkáim. Most viszont a gyöngyözéssel kezdetem el kacérkodni, talán egy időre vissza kéne térni ahhoz? Vagy a csomózást és a gyöngyözést csinálni egyszerre? Legelőször is nagyon szeretnék gyöngygallért csinálni, csak valahogy nem találok normális leírást a neten, amitől száz százalékosan felfoghatnám a dolgot. De majd elkezdem, és magamnak rájövök, mint általában mindenre. Persze dolgom is van, hiszen kedvesem anyuja szeretne egy szettet gyöngyből a fellépőruhájához, húgom pedig egy csomózott karkötőt, szóval előbb ezeket kellene megművelni. 

Gondolkodtam. Miért teszi ezt velem a sors? Másokkal miért nem? Vagy mindenki így jár, mint én? Megint abba a hibába estem, ami eddigi életem során a lagnagyobb volt. Ami elvett tőlem mindent. Mindent, kivéve egy valakit. Aki mindig ott van, és mindig ott is volt nekem. De miért jártam megint így? Hiszen megfogadtam... Megfogadtam, hogy nem hagyom, hogy valaki a mindenemmé váljon. Nem építkezem egy ember köré. Nem teszem az életem más kezébe. És mégis megtettem megint. És átvertek megint. Visszazuhantam. De itt a különbség: most az élet nem vett el tőlem mindent. Mivel időben kapcsoltam, a sors adott nekem egy támaszt. Egy barátot. Aki olyan, mint én. Akit azok a dolgok érdekelnek, mitn engem. Aki felel, ha kérdezem, egyenesen, és őszintén; és aki viszont kérdez. Most csak egy pofont kaptam, nem úgy, mint tavaly. De ez is elég volt észhez térnem. Többé nem tehetek ilyet. Még mindig keresem magamban a válaszokat, de már hiába. Össze szedem inkább magam, és emelt fővel lépek tovább, immár okosabban, és próbálom visszaépíteni, ami most ismét ledőlt. 

2012.06.03. 19:23, gépről

Mit szólsz hozzá?

Az iménti mondatot az Amadeus című filmből idéztem, ami szerintem egy csodálatos alkotás. Most mégis megcáfolni szeretném ezt. Én ugyan a sorsban hiszek, de igazából mindegy is, mi az a nagy erö, ami felettünk uralkodik, de az a valami megint akkor küldött értem segítséget, mikor nagyon nagy szükségét éreztem. Tudom, hogy nem a saját erőmből, de megvívtam a harcom, és győztem. Egy új ember felbukkanása az életemben, és a folyamatos nemalvás okozta fáradtságom burkot képezve körülöttem, segített túlélnem. Az erőm még nem tért vissza ugyan, de már sokkal jobb. De még nincs teljesen vége. Még az érzés emlékét is le kell győznöm, azt viszont már isteni segítség nélkül. És újra azzá kell lennem, aki voltam. Valamint ha már egyszer sikerült túlélnem, nem sodorhatom bele magam még egyszer.

2012.05.24. 21:51, teló

Mit szólsz hozzá?

Ma se számítsatok hosszú eszmefuttatásra. Csupán egy erős fogadalmat szeretnék írásban rögzíteni. Nah szóval most, hogy minden kérdésemre választ kaptam, átláttam a dolgokat, és vállalom a harcot. Igaz, hogy már szinte semmi erőm nincsen, elfogyott már, hiszen lassan egy éve vívom a harcom. De most végre szilárd az elhatározásom, és az utolsó erőmmel is küzdeni fogok. Eddig is tudtam, mit akarok, most viszont már így is érzem. Plusz jó színész vagyok, menni fog ez. Persze az is sokat segít majd, hogy vannak könnyű óráim, méghozzá amiket a párommal töltök, akit nagyon szeretek.
Most, hogy ezt leszögeztem, keményen fogok küzdeni. Még ha tudom is, hogy ez életem legnehezebb harcainak egyike volt eddig is, és lesz. És már eddig is rendesen tönkre mentem benne...

2012.05.22. 21:44, teló

Mit szólsz hozzá?

Nem esik jól aludni. Sírva ölelném a semmit, s nevetve táncolnék a mindenséggel. Zokogva üvölteném az éjszakába a bántó gondolatot... de nem. Mert nem változna tőle semmi, csak az utcabeliek megítélése az agyam állapota felől. Világgá ordítanám, hogy bár fájna. Akármi. Csak hogy tudjam, van még szívem. Hogy nem örökre szűnt meg dobogni, csupán kihagyott néhány ütemet. Megpihent, hogy mikor kell, még forróbban tudjon verni.

2012.05.21. 00:38, teló

Mit szólsz hozzá?

Tudom, megint nem jelentkeztem... Lefoglalt teljesen a csomózás. Meg persze az állandóan jelentkező gondok. Bár ezen a héten egy új érzéssel ismerkedhettem meg, amit csodálok, mert azt hittem, ilyen téren nem létezik már számomra ismeretlen. Koromhoz képest 100%-osan otthon vagyok a szerelemben, a fájdalomban, a szenvedésben... De eddig nem tudtam, milyen érzés belefáradni valamibe. Mikor valakiről egy éven keresztül minden szó, és minden meghívás visszapattan, s a szívemet is mindig csak én öntöm ki, cserébe pedig valami érzelmektől mentes, megnyugtatásra szánt zagyvaságot kapok, esetleg fél mondatnyi igazságot, ami pont a lényeg előtt ér véget, akkor a lélek feladja. Elfárad. S az ember megszűnik a szívével érezni. Jelenleg már csak ésszel tudok szeretni. Kihűltem. Eltűnt a lelkemből az a tűz, amiért sokan úgy elítéltek, s amitől igazán én voltam Nati. A lány, aki egyszerre akart ellentétes dolgokat. Aki nagyokat álmodott; olykor a föld felett repkedett, olykor egy sarokban kuporgott, máskor ostoba vágyait próbálta egyszerre beteljesíteni és elfolytani. Aki nem gondolkodott, ha tényleg, igazán akart valamit. Nem érdekelte, hogy tönkre teheti a jövőt, ha akár egy percre is szép volt a jelen. Most ez a hideg, sivár valami vagyok, amit legszívesebben magam ölnék meg. A tegnapi buli valamelyest segített rajtam, de továbbra sem vagyok a régi. Akarom vissza azt a lányt, és bármit meg teszek érte. Mindennel meg fogok próbálkozni, mert jelenleg semminek nincs értelme.

2012.05.20. 01:54, teló

Mit szólsz hozzá?

Ki mondja, hogy minden érzés reális kell, hogy legyen? Ki mondja, hogy mindent szavakba kell tudni önteni? Olykor még egy író fejében is elhallgat az isteni dal... Némely pillanatot csak megélni kell. Ész nélkül. Csakis a szívvel. Miért kell, hogy minden a hasznunkra váljék valahogy? Nem egyszerűbb lábunkat egymás után téve csak menni előre? Nem agyalni.

2012.05.14. 06:34, teló

Mit szólsz hozzá?