"Csak azt akarom, tudd, nem tűnt el nyom nélkül,
A seb, amit te okoztál, majd megöl engem végül..."

Végre napos reggelre virradt! Ezt még tovább édesíti a tény, hogy a tegnapi nappal együtt már van egy x összegem, amiből már tudok telefont venni. Már csak az a gond, hogy a héten anyumnak sok munkája lesz, így valószínűleg csúszik néhány hetet a dolog... És ez.... ááááá! Nah jó, nézzük a jó oldalát. Mégpedig, hogy addig talán még kapok leltárt, és gyarapodhat a pénzem...
Az utsó bejegyzésem óta volt egy péntekeste, ami kezdődött egy Attila hirtelen felbukkanásával, és a karombaugrásával, ami valahogy nagyon jó hangulatot adott. Majd nem egészen egy fél óra múlva egy másik ember szólt egy ténysközlő mondatot, ami belökött abba a rohadt szakadékba, aminek már egyszer visszakapaszkodtam a szélére. Jó, nem volt olyan mély az a gödör, de mégiscsak... nah. Megint megjelent az érzés, hogy elárultak, hogy száműztek a saját életemből. És igen, csodálatos, vicces, kedves emberek vesznek körül. Nem tagadom. És éppen ezért annak az estének a végén megfogadtam, hogy elengedem a régi életemet. Bár nem tudom, hogyan csináljam... De így lesz.
Az oldalt látható számot (Children of Distance: Gyűlöllek) már annyiszor meghallgattam, hogy szinte beleégett az agyamba. Legfőképpen a refrén, és némely mondatok... "Az élet hozzád túl jófej, majd én leszek szemétláda!" De ezzel az egész szaral csak magamnak ártok... Ő meg röhög a markában...
Amikor azon az éjszakán -péntekéjszaka - hazaértem, leültem, és megírtam a gyónásomat. Majd letettem a fogadalmat, hiszen láttam, hogy Krisztiánnak milyen rosszul esett, hogy ezen ettem magam...
Mostanában valahogy nagyon érdekelnek a vallásos dolgok... Egy szerzetes, vagy egy apáca Istennek adja életét. Egy pap lemond az élet legcsodásabb ajándékáról - a szerelemről - a vallásáért. Egy hívő ha bűnt követ el, ha árt a másiknak (gondolattal, szóval, vagy cselekedettel), megbánja, és elmegy feloldozást kérni. Meggyónja bűneit, hiszen a vallása felettébb megerősítette a lelkiismeretét. És milyen jó lehet abban a tudatban élni, hogy ha meghalsz, egy szebb, egy jobb helyre kerülsz... Lehet, hogy nem igaz, lehet, hogy kitaláció, és a halál után nincs semmi sem... De akkor is... És ehhez képest milyen rettegésben tarthatja a halál gondolata azt az embert, aki nem hívő... Nem őrültem meg, ne higgyétek! Én sem vagyok konokul vallásos... Csak szokott a fejemben járni ez a világ... Az Ő világuk. Éppen ezért tervezem egy olyan könyv megírását, amelyben a főszereplő felettébb vallásos lesz. Persze nem a XXI. századi Bibliát szeretném megfogalmazni, hanem egy teljesen hétköznapi ember történetét, csak némi vallási adalékkal. Hiszen errő tudok azért egy-s-mát. Én magam is minden héten látogattam a miséket egykor, sőt, ministrás voltam. Már a mise kezdete előtt fél órával ott kuksoltunk a sekrestyében, és vártuk az aznapi feledatunkat, nah meg az Atyát. A legkedveltebb az adományszedő poszt volt, és a bor-víz (tehát aki a misén odavitte az Atyának a bort és a vizet...). Némelyek szerették áldozáskor a hívek száj elé tartani az áldozótálcát. Meg persze akik folyékonyan olvastak, azok felolvasni szerettek...

Ennyit a vallásos dolgokról, mert szerintem sokan már a pokolba kívántok. A pokolba... Ez jól jött ki... (: Szóval miután a tegnapi napot végigdolgoztam, és örökre elegem lett az esőből, a mai reggelem filmnézéssel indult. Sanyi a múltkor lehozott milliónyi filmet, és azokat nézegetve, válogatva leltem rá erre. Interjú a vámpírral. Már akkor tudtam, ezt meg kell néznem, és ma jött el ennek a napja. Ez a történet... Istenem... Mióta divatba jöttek a vámpírok, frászt kapok tőlük. Válogatom a könyvesboltban a könyveket, és aminek a rövid leírásában szerepel a "vámpír" szó, azt abban a pillanatban teszem is vissza. Most mégis megnéztem egy vámpíros filmet, és ezt nem bántam meg. Fordulatos, meghökkentő... Én nem jeleskedem a kritikaírásban, szóval ennél több most nem telik tőlem...