"Mi a szívemen, a számon,
A célkeresztet vállalom,
úgyis mindig túlélem...
Bár eltemettetek százszor,
De a föld kivet magából.
Biztosan van dolgom a felszínen...
Mi a szívemen, a számon,
A célkeresztet vállalom!
Lőjj már, rajta, tüntess el!

De nem mered, én látom,
Ülve, csendben átkozz!
Bátor vagy!
Büszkén emlékezz majd rám!"

Tegnap éjszaka csodálatos felfedezést tettem. Én jól érzem magam! Ez most ugyanaz az érzés, ami tavaly ilyenkor öntött el. Kipihentem magam; nem volt annyi kötelesség, nem volt annyi külső inger, nem volt annyi érzelemhullám... Ez tavaly sem volt másképp. És tudom, mi lett ebből akkor szeptemberben: egy csinos összeomlás... Hirtelen túl sok érzelem szakadt rám, és nem bírtam el a terhet. És bár félek tőle, hogy ez ezúttal sem lesz másképp, de a lelkemnek az a része, amelyik már érett felnőtt, és nem egy kislány, azt mondja, rendben leszek. Ugyanis egy ideje felfedeztem ezt a részemet - ami egyébként nem is olyan régen nőtt fel. És ez kívülről nem látszik rajtam, mert valami miatt sokszor egy vihogó kislányként viselkedem, de érzem, hogy már ez a részem irányít. És ez a részem nem enged összeomlani. Van, aki nevetségesnek tartja azt a kijelentésemet, hogy én komoly vagyok, pedig így van. És majd meglátjuk, mi lesz belőlem még egy év múlva... Amikor már tudni fogom, mit is szeretnék... Egyébként mostanában sokat gondolkodom ezen... A közeli, és távoli jövőn... Először is hogy szerzek magam mellé olyan embereket, akiket legalább a "haver" jelzővel illethetek? Másodszor: mit kezdjek az életemmel? Ki akarok lenni, és milyen foglalkozást szeretnék? Homályosan már látom, mi lenne a jó, de magamat ismerve ez még változhat. Hiszen én két év alatt a modelltől a kémikusig minden akartam lenni... Aztán néhány napja, valaki azt tanácsolta, vegyem végig, mi mindent szerettem volna eddig, és találjam meg bennük a közös vonásokat, és abból pedig már tudni fogom, mit akarok. És eddig úgy tűnik, igaza volt...
A napokban esett meg először, hogy másképp láttam az életet, mint eddig... Eddig úgy gondoltam, van a gimi, aztán az érettségi után egy nagy sötétség... A semmi... És nem akartam, hogy eljöjjön az érettségi, nem akartam, hogy el kelljen döntenem, mit akarok, hiszen gőzöm sem volt róla, mit akarok. Úgy éreztem, az érettségi egy szakadék, amely elválasztja az életemet az unalmas felnőttkortól. Talán mert még a kelleténél is éretlenebb voltam... Most úgy gondolom, hogy ahogy telik az idő, minden egyre jobb lesz... És már alig várom, hogy dolgozhassak. Hogy a saját lábamon álljak... Persze az sem utolsó szempont, hogy akkor már nincsen lecke... xD

Most lassan itt a nyár vége... Ugye, milyen furcsa? Mama már ünneplő után járja a várost az évnyitóra... És ez nagyon rossz érzés, hiszen teljesen olyan, mintha tegnap lett volna a töri dolgozat, meg a német felelés, és az unalmas fizika, no meg az angol, amin mindig az ellen küzdöttem, hogy elaludjak, és a perceket számoltam visszafelé... Sőt, tovább megyek: olyan, mintha tegnap lett volna tavaly nyár. Hiszen a napjaim olyan gyorsan elröppentek, hogy teljesen azt éreztem, hogy hétfőn reggel felkelek, és mikor este lefekszem, az már péntek este... Mert Isten bizony, nem emlékszem rá, ahogy eltelt az idő. Csupán a határidőnaplóm lapjai teltek roskadásig a címszavakban lejegyzett élménybeszámolóimmal... És minden napra volt elég leírnivaló. (:
Az auguszusom be van táblázva. Úgy néz ki, a jövőhét lesz az utolsó szabad hetem. Rengeteg táncpróba, fellépés, családi nyaralás, és még mindaz, amit majd hirtelen hoz az élet. Tehát ez a hónap is gyorsan el fog illanni, és mikor feleszmélek, már megint a töri dolgozatra fogok tanulni, megint németből fogok felelni, fizikán fogok ülni, és angolon alszom majd... Csak a jó időt hiányolom... Ne már, hogy ilyennek kellett lennie a nyárnak! Hideg, borús, esős, lehangoló... Ne szeptemberben legyen majd nyár, hanem most! És eddig is annak kellett volna lennie...

Ma furcsa módon itthon vagyok. Nem mehettem el dolgozni, mert lefoglalták a helyemet... És ez furcsán érint, mert két hónapig egyfolytában, minden hétvégén jártam. Anya ma is volt... Most már hazafelé tartanak, épp az előbb beszéltem vele... Szóval most abbahagyom az ömlengést, és ideengedem húgomat. Sziasztok!