Holnap lesz a napja, hogy hosszú idő után újra táncolhatok. És ennek nagyon örülök, de ugyanakkor fájdalmat szít bennem a tény, hogy nem tudhatni, mikor láthatom legközelebb a fiút, akit szeretek. És ilyet már régóta nem éreztem. Mintha egy sötét alagútba kerülnék, s miközben fojtogatnak, arra kényszerítenének, hogy ne álljak meg, menjek tovább, mint kit nem bánt semmi sem. S e béklyótól csupán a fény - Ő - szabadíthat meg, de bizonytalan, mikor érhetem el, hiszen még fel sem tűnt a távolban. És én persze töretlenül megyek tovább, egyik lábam a másik után téve, s igyekszem utam minden másodprcét mélyen átélni, hiszen a földi élet nem áll meg, s nem kezdődik újra, de a seb, mi kínoz, minduntalan fáj. Igyekszem elviselhetővé tenni a vaksötét, fojtó űrt, ami valójában elviselhetetlen.
A tegnap egy új tapasztalatot hozott számomra: először éreztem át, mit jelent a munkába temetkezni. Abban bízom, a tánc is képes lesz hasonlóan elkendőzni legalább néhány órára az érzéseimet...

2011.08.07. 20:52, mycrazylife

Vissza a bloghoz