Ma este kaptunk halakat. Nagyon szépségesek... A többségük guppi, de kettő közülük valami más - nem értek ehhez, én csak annyit látok, hogy azok szebbek. Néhány órával később anya jött megnezni a kicsike állatkáinkat, és hallom, hogy mondja, hogy kiugrott a hal. Kirohanok a szobámból, és látom, hogy az egyik gyönyörűség ott fekszik a küszöböm előtt. Nem mozgott már, nem volt benne élet... A farka leszakadva, csöpp kis teste körül pedig vértócsa. Sanyi próbálta visszatenni, hátha feléled még, bár láttuk mindannyian, hogy ez lehetetlen... A tetemét a víz össze-vissza dobálta. Annyira sajnáltam szegényt. Rossz volt őt a földön, kilapulva látni... Olyan védtelen volt... Aztán beugrott, hogy már egy jóideje nem járt senki arrafelé, ahol a halacskát eltaposták - csupán én. Én tettem, én öltem meg! Hogy lehettem ennyire figyelmetlen? Most pedig nem megy ki a fejemből a kép, amikor megtaláltuk a szentemet a földön... Úgy sajnálom őt... Nem sokra rá anya észre vette, hogy a párja is hiányzik. Azt a cipősszekrény alatt fedeztük fel, és amikor hozzá nyúltam vergődni kezdett. Egy papírlap segítspegével azonnal visszadobtuk a vízbe, és rövidesen megerősödött. Örülök, hogy ő legalább túlélte, de nagyon sajnálom a máisikat...