Tegnap, munkából hazafelé szólt a rádióban a Lélekdonor , és rajöttem, mennyire igaz most rám, és muszáj volt kiírnom ide. Egyébként a tegnapi tök jó kis nap volt. Annyira röhögtem rajta, mikor a tárhelyek már ki voltak osztva, már csak az kellett volna, hogy a vasárlók végezzenek, és kezdhessünk, szóval álltunk a tárhelyek előtt, és vártunk, aztán vevőkre vadásztunk a boltban. Egyébként ez volt a 11. leltáram. :D Szép szám ez.

Azon morfondírozok, hogy az október hetedikei szülinapomra csináltathatnék magamnak egy tetoválást. Már szeretnék egy ideje, de egyrészt kicsi voltam még hozzá, konkrét elképzelésem sem volt, ráadásul midig valami nagyot akartam. Most viszont egy kisebb motívumot szeretnék a csuklómra. Mondjuk nyílt titok, hogy mind a fájdalomtól, mind a tűtől rettegek, de végülis csak egyszer kell kibírni, aztán egész életemre megmarad. Ha találok művészt, akkor megcsináltatom.

„Amikor a világ fájdalma olyan nagy, akkor az ember védekezik a maga sete-suta módján, és az egyik eszköze az önámítás. Furcsa kis alattomos teremtmény ez, észre sem vehető, meglapul a lelkünkben, és onnan irányít tévútra gondolatokat, érzelmeket. Mint egy álforgalmi rendőr egy krimiben, összekeveri a dolgokat, egyetlen cél miatt, hogy jobban érezd magad a bőrödben. Jobban? Dehogy. Hogy elviselhető legyen.”

2011.09.11. 20:09, telóról

Vissza a bloghoz