"Úgy éreztem, mintha egy óriási szakadék szélén állnék, és nem volt senki, aki visszahúzott volna. Senki, akit érdekeltem volna, vagy aki észre vett volna."

Tegnap este bealudtam az Összeesküvők közben, aztán hirtelen olyanokat álmodtam, hogy a gyilkos egyik kezében balta volt, a másikban meg a gyerek... És arra ébredtem, hogy "...még sétált egy darabig, mielőtt öngyilkos lett.." Szóval némi sokk ért. Merthát ilyeneket hallani félálomban keményebb ám, mint ébren. De legalább kicsit elfeledtette velem a rossz dolgokat. A kudarcaimat, a hirtelen jött magányt... Tudjátok, mit vettem észre magamon tegnap este? Hogy feladtam. Mintha reménytelen lenne minden... Ezt még önmagamnak sem tudom megmagyarázni, miért érzem így, de így érzem. Az idők kezdete óta mindig más éli az én álmaimat. Mások munka nélkül megkapják, amire én vágyom, amiért én harcolok, én pedig még munkával sem. Utoljára nyolcadikban adtam így fel, mint most. Kilátástalanná vált a jelenem, így csakis a jövő kezdett éltetni, és már számoltam vissza az időt, hogy mikor mehetek új suliba, új emberek közé. Akkor is belefáradtam abba, hogy hiába harcolok bármiért is, nem érek el vele semmit, és közben látom, hogy mások mindezt hogy kapják meg erőfeszítés nélkül. Anyukám akkor megmondta, hogy hiába menekülök bárhová, minden ugyan olyan lesz. Nem hittem neki. Mégis hogy lehetne minden ugyan olyan? És tessék. Például már tíz éve táncolok, de ezt senki sem veszi észre. Nem tartom magam olyan rossz táncosnak, hogy ennek így kelljen lennie. Nem, rosszul fogalmaztam. Azelőtt sosem láttam magamról felvételt, csak az volt, amit belül éreztem, és belül rossznak éreztem. Ám a visszajelzések nagyon jók voltak. Ez hajtott előre, de aztán megint rossznak éreztem magam mindig. Most augusztus huszadikán láttam magamról videót először, ráadásul az általam legrosszabbnak ítélt fellépésemről, és meglepődtem, hogy ez nem is olyan rossz. Minden próbán ott vagyok, betegen is, és igyekszem. Akkor miért az az ember éri el az álmomat, aki egy lépést sem próbált tenni felé sosem?
De ezt nem csak ezzel kapcsolatban érzem, csak ezt hoztam fel. Az életem más területein is így van ez. Barátság. Olyan tevékenységek, amik a szenvedélyeim. Most a nyolcadikos koromhoz hasonlóan megint azt várom, mikor húzhatok el innen, baromi messzire, hagyhatok magam mögött mindent, és kezdhetek új életet. De talán hiába... Szerencsétlenségre vagyok ítélve. Meg ott van az is, hogy más tartja a kapcsolatot az általános iskolás barátaival, aztán a középiskolaiakkal, és így tovább. De ilyenek nekem sosem lesznek. A fiatalkorom csak egy rossz álom lesz...

"A szív lassú halállal hal meg. Egyenként hullajtja el a reményeit, akár egy fa a leveleit. Mígnem egy napon elfogynak. Nincs remény. Nem marad semmi."