Az állomáson ültem egy padon. Hideg szél fújt; időnként végigszaladt a hátamon, amibe mindannyiszor beleborzongtam. Ősz volt, már hullottak a falevelek, beborítva az utcákat és parkokat. A depresszív hangulatot árasztó, szürkés égen néha-néha át tudott még törni néhány vidámabb napsugár - ám ez nem gyakran esett meg. A nyárnak, a gondtalan nyárnak ím vége volt.
Rajtam kívül itt-ott akadt még néhány várakozó ember, valamit egy-két vacogó hajléktalan. E néháy földi halandótól eltekintve azonban az állomás sivár, elhagyatott hatást nyújtott.
Megszólalt a hangosbemondó - megérkezett a szerelvény. Felálltam a hideg padról, és néhány lépést tettem a vonat felé. A szemem Őt kezdte kutatni a leszállók között. Furcsa érzés gyötört. Izgatottnak és boldognak kellett volna lennem, ám ehelyett a lelkemben kínzó fájdalmat éreztem. Lebilincselő fájdalmat, amit talán semmi és senki nem képes csillapítani. De kénytelen voltam mosolyt erőltetni az arcomra, hiszen Ő nem szerezhet tudomást semmiről sem. Amiről nem tud, az nem fáj...? Már miért ne fájna? Neki nem, az igaz, de engem felemészt. Ellenben jobb lenne bármennyivel is, ha elmondanám? Nm hiszem... A változás csupán annyi lenne, hogy mindketten szenvednénk.
A vonatot elhagyó utasok közt egyszer csak megpillantottam Őt: az életem értelmét - Istenem, ez mennyire képmutatóan hangzik! Még én is elítélem magamat... Bármekkora zűrtavar volt is a lelkemben akkor, az iránta érzett szerelmem mégis mosolyt csalt az arcomra. Külső szemlélő talán felhőtlen jókedvet láthatott rajtam; senki sem érezhette át a helyzetemet. A mosolyom mindazonáltal őszinte volt, hiszen lángoló szerelem táplálta, mégis belül keservesen zokogtam, mert én tudtam, amit nem tudott még más: hogy szerelmét örökre elveszétettem. Ő csak nem is sejtette... De amint ajkam ellenem fordulva vallomásra nyílik, búcsút inthetek a boldogságnak. S mindennek tudatában nem is éreztem enyémnek már...
Ahogy felém sétált, egyszeriben elragadott az izgalom. Elindultam előre, egyre gyorsabb és gyorsabb léptekkel, míg végül elértem Őt, és a karjaiba ugrottam. Hosszú perceken keresztül öleltük némán egymást, s közben a szívemben egyre nőtt a magány, a hiányérzet, és a lelkiismeret-furdalás, amiért ezt tettem vele. A legjobb barátjával csaltam meg... Retegtem attól, hogy összeomlik a hír hallatán. Tudtam, mekkora fájdalmag fogok okozni neki, hiszen az iránta érzett, olthatatlan szerelmem ellenére mégis elkövettem a legnagyobb baklövést, amiért nem jár bocsánat. Ráadásul bizonyos volt számomra, hogy ha Őt elveszítem, oda az életem...

2011.10.01. 17:03, telóról

Vissza a bloghoz