Sziasztok! Mikor ezt a bejegyzést elkezdem írni, háromnegyed nulla van. Néhány perc múlva betöltöm a 17-et, s kezdetét veszi számomra egy új év, ami talán új lehetőségeket rejt, talán új kudarcokat, de mindenképpen más lesz, mint az előző. Ez egyrészt furcsa, hiszen évekkel ezelőtt kialakult bennem egy kívánság, egyfajta akarat, ugyanis a 16 volt számomra a legszimpatikusabb életkor, a legszimpatikusabb szám. Egy éve ilyenkor azt gondoltam: „ez lesz életem legjobb 365 napja. Akkor bátran dőltem hátra, mert úgy éreztem, mindenem megvan. Stabil, valódi barátság... Ez lett volna a mindenem. Mindössze annyi vágyam volt, hogy elismerjék mindazt, amiért harcolok, és hogy bulizhassak, mert megőrített, hogy kapcsolatok híján a péntek estéket négy fal között töltöm. Annyira irígyeltem a velem egykorú, bandástól bulizni járó lányokat, mint soha senki mást. Mikor én a kényelmes szerelésemben táncra igyekeztem, mások gyönyörűen, kiöltözve a városba tartottak. És nekem a szívem szakadt meg minden fészbukos fotó láttán, minden bulizós történet hallatán és minden egyes pénteken.
Tehát mindössze ennyit szerettem volna. Álmaimat adtam fel, mert úgy éreztem - a fent említetteken kívül - mindent megkaptam már. Lemondtam a sulinelüli, nyüzsgő diákéletről, a vágyva vágyott színészetről, de még arról is, hogy az osztálytársaim társaságát keressem iskolaidőben. És hülyeséget csináltam, tudom, de ha láncra verve is - boldog voltam. Vagyis ezt hittem. Ennek a tévhitekre épült világnak az összeomlását bizonyára már mindenki betéve tudja, hiszen az utóbbi hónapban aligha rejtettem véka alá a csalódottságomat. De többé nem beszélek róla. Ez a nap lesz a vízválasztó az életemben. Ma végleg lezárom a múltat, megrázom magam, s elhagyom a gyűlölet terhét, hogy a szívemben még több szeretet férhessék el. Egébként lezártam én ezt már, tudom és érzem, és mikor múlt hétvégén az elmúlt két évet megörökítő osztályképeket néztem, mosoly volt az arcomon. Egyrészt hihetetlennek tűnt az idő hirtelen elillanása, másrészt szép évek voltak ezek azért, emlékem százával van, és legalább okultam az esetből.
De ha már említettem, miért tűnik furcsának számomra a 17-es szám, akkor azt is elárulhatom, hogy régóta ennyinek érzem már magam, és most hivatalosan is elérem, és ennek örvendezek. (:

2011.10.07. 00:28, teló

Vissza a bloghoz