Lassan már profi leszek semmittevésből... Éjjel csetelek, nappal alszom, meg fimet nézek... D legalább nem leszek fáradt, mikor megint beköszönt a suli... Kellett már nekem ennyi pihenés, sőt, lehet, hogy több is kijárna. A fizikai állapotomról annyit, hogy állandóan izomgörcs gyötör, le akar szakadni a lábam, és már nem tudom, mi ez... Mikor előjött, többen is arra tippeltek, hogt magnéziumhiány, azonnal el is kezdtem naponta Mg-os pezsgőtablettát inni, eleinte jobb lett, de mostanában egyre többször előjön, pedig iszom most is rendszeresen. Nagyon elkeserít a dolog, meg hát ugye nagyon fáj...
De ami körül az elmúlt napjaim forogtak, az lelki összezavarodottság. Azt hittem, a múlt héten megkaptam azt a jelet, ahol véget ért az addigi életem. És elindultam egy vaksötét úton, a szívemet követve, mint oly' sokszor már... És nem érdekelt múlt, nem érdekelt jövő... de jelen sem. Valamilyen furcsa időintervallum foglalkoztatott, a jelen és a jövő határán. Kötött a múlt, és húzott a jövő, és nem tudtam eldönteni, melyik kötelet tépjem el... A alapján próbáltam határozni, melyik tép ki kisebb darabot a szívemből... De aztán elveszett az ésszerűség, és valamiféle furcsa téboly uralkodott el rajtam... És nem volt kiút, és nem volt gyógyulás.
De már megint hülye voltam! Meghülyített egy különös érzés. Követi kezdtem. És most? Most az Úr bocsánatáért könyörgök. Amit jelnek hittem, nem volt az. Haugság volt, mit a lelkem hazudott magának. De most, hogy erre rájöttem, olyan nagyon összetört minden... Most a reménytelenség kísért, és már nem érzek sem fagyot, sem forróságot. Ez volt a sors újabb próbája, s elbuktam. Megint bebizonyítottam magamnak, milyen nemnormális vagyok. Most küzdhetek meg a sivár reménytelenséggel, ami sohasem ment még eddig...