Tudom, megint nem jelentkeztem... Lefoglalt teljesen a csomózás. Meg persze az állandóan jelentkező gondok. Bár ezen a héten egy új érzéssel ismerkedhettem meg, amit csodálok, mert azt hittem, ilyen téren nem létezik már számomra ismeretlen. Koromhoz képest 100%-osan otthon vagyok a szerelemben, a fájdalomban, a szenvedésben... De eddig nem tudtam, milyen érzés belefáradni valamibe. Mikor valakiről egy éven keresztül minden szó, és minden meghívás visszapattan, s a szívemet is mindig csak én öntöm ki, cserébe pedig valami érzelmektől mentes, megnyugtatásra szánt zagyvaságot kapok, esetleg fél mondatnyi igazságot, ami pont a lényeg előtt ér véget, akkor a lélek feladja. Elfárad. S az ember megszűnik a szívével érezni. Jelenleg már csak ésszel tudok szeretni. Kihűltem. Eltűnt a lelkemből az a tűz, amiért sokan úgy elítéltek, s amitől igazán én voltam Nati. A lány, aki egyszerre akart ellentétes dolgokat. Aki nagyokat álmodott; olykor a föld felett repkedett, olykor egy sarokban kuporgott, máskor ostoba vágyait próbálta egyszerre beteljesíteni és elfolytani. Aki nem gondolkodott, ha tényleg, igazán akart valamit. Nem érdekelte, hogy tönkre teheti a jövőt, ha akár egy percre is szép volt a jelen. Most ez a hideg, sivár valami vagyok, amit legszívesebben magam ölnék meg. A tegnapi buli valamelyest segített rajtam, de továbbra sem vagyok a régi. Akarom vissza azt a lányt, és bármit meg teszek érte. Mindennel meg fogok próbálkozni, mert jelenleg semminek nincs értelme.

2012.05.20. 01:54, teló

Vissza a bloghoz