Hatalmas gyomorgörccsel indulok neki a mai napnak. Az idegességem valójában azon is meglátszik, hogy most írok... Hiszen sosem szoktam reggelről a gépet még bekapcsolni sem, mert az idő számomra nem elég az elkészüléshez... Mi tagadás, késős ember vagyok... De ma... Fél ötkor már felébredtem, és alig bírtam visszaaludni. Aztán fél hatkor is keltem, de akkor már egyáltalán nem tudtam visszaaludni... Forgolódtam, sürgettem volna az időt... Fél hétre pedig már el is készültem... Ennek az oka... Hát jó, kerek-perec kimondom. Ennek oka az a béníttó, és elviselhetetlen fájdalom, amit nyáron éreztem, és ami most is elért. Ez nálam úgy nyilvánul meg, hogy képes vagyok nevetni, mosolyogni, úgy beszélni, mintha semmi sem lenne, ám képtelenség ennem, aludnom, normálisan léteznem... Persze, egy szakítás sosem könnyű, de én valahogy sehogysem bírom ezt az érzelmi hullámvölgyesdit, az állandó gyomorgörcsöt, és azt az érzést, mintha leszúrtak volna... Tudom, én okoztam, én hibám, de akkor is... Ez volt a helyes! Bár ma már nem tudom... Tegnap délután óta egy sűrű ködön keresztül látok mindent. És ez a köd csak azt engedi láttatni, miért volt nagy butaság amit tettem. Hogy mi mindent veszítettem... Talán az életemre mondtam azt, hogy tudok élni nélküle... És ha nem is tudok?
De a tegnapi... Az... Elmondhatatlan, leírhatatlan. Egy bizonyos sokk tartott félelemben egész délután... Mi van, ha abaj esik? Hogy lehet ilyen felelőtlen? Hú, most nézem, hogy indulnom kell.. Amint tudom folytatom. Jah, azt még leírnám, hogy tegnap befestettem a hajamat vörösre... Szerintem gyönyörű lett... Majd még mesélek. Pápá.