Vannak emberek, akik szerint a véleménnyilvánítás megbocsáthatatlan bűn. És vannak emberek, akik szerint minden olyan írás, ami igazságtartalma miatt negatív fényt vet a hírnevükre, az sértő. Sértő, ha leírom, hogy rosszul érzem magam, sértő ha azt mondom, magamra hagytak. De ha csupán arról írok, bennem mi zajlik, s szinte még említést sem teszek másokról, az is sértő. Sértő, ha köszönök, sértő, ha nem. Sértő, ha levegőt veszek, ha beszélgetek emberekkel, ha jól érzem magam, és nem vagyok komoly. Ugyanakkor sértő, ha más viselkedését diszkréten véleményezem, nem kibeszélve őt természetesen. Mindezekkel szemben én úgy érzem, nem a fent említett dolgok megbocsáthatatlanok. Inkább azt minősíteném eme jelzővel, amikor valaki olyan embert tesz tönkre, tipor porba, foszt meg a blodogságától, és az örömétől, akit egykor barátjaként emlegetett.
Amiért ezt most írom, az az, hogy hónapokig hallgattam. Tűrtem, hogy azok az emberek bántanak meg napi szinten, akiket 'barátnő' címszó alatt emlegettem. Ha vidám, pörgős kedvem van, néhány durva megjegyzéssel odavágnak a hangulatomnak. Durván beszélnek velem, mindenhol ott hagynak, kiránduláson kizárnak a szobámból, és engem tesznek hibássá... Minden lépésembe belekötnek, és a bajban nem kiállnak mellettem, hanem megmagyarázzák nekem, hogy nincs igazam. És mikor kiborulok, és szóvá teszem, mindig ugyan azokat a válaszokat kapom: "Megváltoztál." "Nem olvasol már annyit." "Nem vagy már az a cuki, visszahúzódó kislány." "...és egyébként is, őszinte leszek: irritál a jelenléted." Ezen dolgok egyike sem magyarázat, ezek kifogások. Kifogások, melyek a valóságot hivatottak elrejteni. Néhány hete besokalltam. Besokalltam a rengeteg bántástól, amit kaptam, és attól, hogy az utóbbi időben (csúnya leszek) egy pórázától megszabadított, és szabadon engedett kutyaként bántak velem. Ha valahol otthagytak, s utánuk mentem, elfogadták. Ha nem mentem, nem hiányoztam. Ha valaki valaha is barátja volt az embernek, nem teszi őt tönkre. Nem igyekszik lerázni, s nem beszél vele lenézően, durván.
Az osztálykirándulásról írt bejegyzésemben lelkiztem kicsit. Elmondtam, mi mindent gondolok, és mennyire elkeserítenek a történtek. És bár némi harag volt bennem, ezt írás közben nem engedtem felszínre törni. Mert elvem, hogy nem alázok meg, és nem szidok senkit. Akit meg valaha is szerettem (mint barátot), azt nem bántom. A bejegyzés megírását követő napon mégis órási harag fogadott suliban. Hogy én 'hogy vagyok képes ilyen stílusban, és ilyen felháborítóan, és ilyen szavakkal, stb... Embereket szégyenítek meg, mit fognak ezentúl gondolni rólam...' Meg úgy mindent megkaptam. Hazaérve leültem a gép elé, és végigolvastam, mit írtam. Hiszen sokszor már a "küldés"-gomb lenyomása után elfelejtem, miről is írtam. És meglepődve, vagyis inkább megdöbbenve néztem a végén az írásomat, keresve benne akár egyetlen sértő szót is. De hát nem találtam... Majd megkérdeztem egy-két kívülállót, és ők is azon a véleményen voltak, amin én.
De még a mai napig ugyan ott tartunk... Sőt, romlik a helyzet. És bevallom, volt már pillanat, amikor megbántam, hogy az a bejegyzés nem volt valójában sértő. Mert akkor legalább érteném az okát a nagy sértődöttségnek, ami mára durva bosszúállásba torkollott. Egy ember játssza a sértődöttet, és igyekszik tönkretenni engem. Minden délutánra programokat szervez az egykori barátaimmal; ha odamegyek a társasághoz, úgy helyezkedik, hogy háttal legyen nekem, így érzékeltetve, hogy ki vagyok zárva onnét. Összenőtt az emberekkel, akiket szerettem (szeretek...), és minden mozdulatával bántani igyekszik. Csak egy hibája van a dolognak: ő nem tudja, milyen egyedül lenni (emberek, akik ezt a mondatomat mindig félreértik: tudjátok, hogy értem). Nem tudja, milyen, amikor csak annyira vannak barátaid, amíg megbeszéled velük a matekdogát, majd ki vagy dobva körükből. Amikor szinte csak magadra számíthatsz. Amikor iskola után nincs kedved hazamenni még, szivesen járkálnál a városban, vagy ülnél be valahova az egykori barátaiddal, de azok minden egyes délután otthagynak. Nem kellesz, nem vagy hivatalos még egy városjárásra sem. Még egy délutáni beszélgetésre sem. És amikor a régi szép idők emléke kissé előjön, és vidáman beszélgetsz a lányokkal, akikkel szeretnél, akkor beül eléd, háttal neked, és kiszorít onnan. Tegnap délután már egész jól voltam, nem éreztem, hogy barátok terén egyedül lennék. És akkor itt ez a ma... Azza számítottam, hogy majd csinálunk valamit együtt, mire emberünk elköszön tőlem, és lelép a társasággal. És még ő a sértődött. Azt állítja, felháborító, és megbocsáthatatlan módon szidalmaztam az olvasóim előtt, és ezért láthatóan düh, és bosszú vezérli. Én pedig csupán annyit mondok: van rá elég tanúm, hogy nincs igaza. A múltkori bejegyzésemben sértésnek még nyoma sincs, és ezt bárki láthatja. Ám most muszáj volt megszólalnom, mert ezúttal messzire ment. Kétely nélkül állíthatom, hogy szinte az életemet tette tönkre. De legalább felismertem, kik azok az emberek az életemben, akiknek a szeretete valóban őszinte és értékes. És a "barát" szót mától nem használom bárkire. Mert nem tudhatom, kiben bízhatok, és kiben nem.
Bocsi, hogy ezt végig kellett olvasnotok, de olyan durva, és reménytelen a helyzet, hogy nem hallgathattam tovább...
Hiszek a sorsban, és bízom benne, hogy minden okkal történik. Nem tudom, mi a szándéka a sorsnak velem, de idővel kiderül. Ugyanakkor tudom, hogy én eddig még minden fájdalmat visszakaptam az élettől, amit okoztam, így tehát hiszem, ezúttal is így lesz. A lényeg, hogy a mai nappal megkezdődöt a nyári szünet, és mostantól két és fél hónapig én választhatom meg, kiket engedek be az életembe ebben az időben. És meg is fogom válogatni...