"Elváltak egymástól, mint ágtól a levél,
mindkettejük szíve lett puszta, hideg tél..."

Tegnap láttam Őt. Itt volt velem. A kezemet fogta, ölelet, csókolt, s én csókoltam. Szeretem Őt.
Aztán lekéste az utolsó buszt is... Ez mégsem garantálta a maradását. Szokás szerint most is kipukkadt az álmok léggömbje, s felébrednem kötelező volt. Mert hisz a vele töltött idő álom...
Megcsókoltam még egyszer utoljára, s beszállt az autóba. Elment, s én magam maradtam a csillagos éjszakában. És hirtelen egyszerre voltam nagyon boldog, hiszen itt volt, és szomorú, mert már nincs. S ez a boldog fájdalom mosolyt varázsolt az arcomra.
Felmerült bennem a kérdés: vajon ha kifulladásik futok, ahogy csak a lábam bírja, akkor az ebből adódó fáradtság egy időre képes lesz elhomályosítani az érzéseimet? Legalább míg hozzászokom, hogy nincs velem...  Ám a válaszon még el sem kezdtem töprengni, mikor a lábam már szélsebességgel vitt előre. És csak futni akartam... A lehető leggyorsabban, és még annál is nagyobb sebességgel. A szívemben lakozó érzelmek 60 lóerős motorként hajtottak.
Berohantam a lakásba, s lihegve megálltam a konyha közepén. Anya kérdezett, s a válaszom csupán ennyi volt: "Elment..." A szobámba mentem, a elterültem a kanapén...
Tehát ilyen az, amikor az ember valóban, teljes szívéből szeret?

"A tündérmesék néha igenis valóra válnak, hisz a boldogság ott van egy ölelésben, egy mosolyban, egy ízben, egy illatban, egy szóban..."