"Ahogy lassan felnövünk, megtanuljuk, hogy az az ember is, akitől nem várjuk, okozhat csalódást. Összetörik majd a szíved, talán több, mint egyszer... és napról napra nehezebb lesz. Te is összetöröd majd másokét, szóval emlékezz majd, hogy neked milyen érzés volt! Harcolni fogsz a legjobb barátaid ellen... Sőt, előfordulhat, hogy beléjük is szeretsz. Az új szerelmed vádolod majd egy régi hibája miatt. Sírsz majd, mert az idő túl gyorsan telik, és elveszítesz valakit, aki közel állt hozzád. Épp ezért készíts túl sok fényképet, nevess túl sokat, és szeress úgy, mintha sosem bántottak volna meg: mert minden 60 másodperc, amit szomorúan töltesz, az egy perc boldogság... amit már sosem kapsz vissza."

Napról napra egyre jobban hiányzik az Amor En Custodia... Lassacskán szerintem elkezdem visszanézni, mert (bármilyen szégyenletes is) függő lettem. Hiányoznak azok az idők, amikor délután lévén leültem, és legalább amíg ment a sorozat, boldog voltam. És mindig alig vártam Paz és Aguirre újabb kalandjait. Mikor jönnek már össze? Mikor vallja már be neki, hogy szereti? Ezek a kérdések jártak a fejemben minden nap, és hát kellett pár hónap, mire választ kaptam rájuk. Egyébként magamat ismerve az az idő valószínűleg csak azért hiányzik, mert az már a múlt. Kezdek rájönni, hogy időnként kiújuló múltfüggőségben szenvedek. Mert a sorozatomtól eltekintve most jobb helyzetben vagyok. Vagyishogy... nah. Szóval több örömöm van, bár ezt nem nevezném boldogságnak. Akkor meg inkább megéltem boldogságnak a semmit is. De szinte az egész eddigi életemet nézve most nézek a legpozitívabban a jövő elébe. Szép dolgokban hiszek. Remélem, ez nem csak vágykép. Szeretném, ha szeretnének...