Halihó! Gondoltam így karácsony előtt jelzem, hogy élek még. Nem ütött el a metró, és nem sodort el a Nílus sem. Még. Az ajándékok döntő többségét már megvettem, van, amit már át is adtam. Szerelmemet másfél napja nem láttam, és bár nem tudom, ez most hogy jött ide, szerintem sehogy, de nagyon hiányzik. A héten azt hiszem, véget vetettem egy fél éve tartó gyűlölködésnek, amit még mindig alig tudok elhinni, más részről talán mégsem volt jó ötlet megtenni, mert most megint belerondít némiképp a napjaimba a múlt túl szépnek tűnő képe. Többet jelentett nekem az elmúlt két év, mint gondoltam volna... De szerintem ez csak természetes... Két év, ami eltűnt a süllyesztőben, és amit sosem kapok vissza. Másrészről pedig ha visszatekintek, nem is bánom, hogy ami történt, megtörtént. Vagyis mást bánok. Azt bánom, hogy nem éltem így korábban, mint most. Valami fenomenális érzés egy aulányi ember szeretni. Sokszor csak kapkodom a fejem; ezzel is, azzal is beszélgetnék, ha tehetném, mindenkivel lennék egyszerre. És az a kár, hogy nem törtem át azt a bizonyos falat korábban. Mert most itt vagyok, jövőre ballagás, tehát másfél évem maradt itt, és így boldognak lenni.

"Nincs máshol, nincs máskor,
mert csak itt, és most van jól..."

Hagyjuk is ezt a témát! Mesélek vidám dolgokról, hiszen abból tengernyi van. Tegnap (szerdán) voltunk fent Pesten, a városligeti műjégpályán. Körülbelül egy hónapja jelentették be a tesitnárok, hogy aki akar mehet, x Ft, viszont az első negyven jelentkező mehet csak. Én a szerencsés negyven között voltam, viszont abban a hitben, hogy magányosan fogok korizgatni. Barátnőm a barátjával jelentkezett, más olyan osztálytársam pedig nem jött, akivel szívesen töltöm az időt. Aztán egy későbbi koris megbeszélés alkalmával kiderült, hogy több színjátszós - köztük Ricsi - is jön. A legjobb csapat! Szeretem őket nagyon. Nemelyest párokba voltak rendeződve, legfőképp az ülésrend miatt, és hát mi Ricsivel azonnal lestoppoltuk egymást. Az utazás megtörtént, kettőkor indultunk a sulitól, négytől belátásunk szerinti ideig korizhattunk, nyolckor indulás haza. Már az odafelé úton meglett a kellő hangulat. Hülyéskedtünk, nah és Dolák-Saly Robi újabb könyvét olvastuk. Ricsi és én is rajongásig imádjuk az egész L'art pour l'art-t. Esküszöm, ennyi sületlenséget már művészet egy könyvbe összesűríteni... Fenomenális ez a pasi! :D Nah de megérkeztünk, korit átvettük, túléltük a kínzást, mégpedig hogy fél órán keresztül csak nézhettük a jeget. Tudniillik, két éve nem volt alkalmam korizni, és ez meg is látszott a tudásomon. Azelőtt elég jó votam, most viszont még az is meglepetést okozott, hogy csúszik a jég. xD Kellett egy óra, mire úgyahogy visszatért az elveszett tudásom, bár aztán is inkább csak bátor lettem, mint ügyes, amit a ****rá tört térdem dokumentál. Az egész olyan vörös-lila-kék-majdnemhogyfekete-véraláfutásos, egyszóval elég ijesztő. De minden más testrészem is gallyra ment, csak azon nem látszanak, azokat csupán érzem. Nah de megérte! Mi kis csapatunkkal végignyomtuk a négy órát, mindössze két, néhány perces teaszünettel. Ricsi csinált rengeteg videót és képet, számszerint százat, amikből egy filmecskét fog szerkeszteni. Természetesen majdnem csak az eséseket vette fel, véletlenül sem azt, amikor jók voltunk, de legalább volt min szakadni a hazafelé úton. Vera sajnos egy órával előbb otthagyott minket a kelleténél, ugyans egy rokonával találkozott, és ezen találkozás ideje alatt látták SP-t. Nah ez volt a bűntetése, amiért lelépett! xD *gonosz kacaj*
Igen, tudom: azt várjátok, mikor csap át az írásom szentimentalista nyavalygásba, hiszen tőlem az a megszokott. Az az igazság, hogy van valami, amit csak egyeten valaki tud, és ennek így is kell marania... Szeintem senki más nincs, aki akár csak sejtené... Műsorváltozás: a nyavalygás ma elmarad. Megértésüket köszönjük. Az a baj, hogy ha sokat írok, nagyon belassul a telefonom, és másodpercekkel később írja csak ki, amit írok, ráadásul betűkihagyásokkal, és hasonlók... És most már borzasztó rossz, szóval zárom is soraimat, és ígérem, holnap írok a gépről. Szijasztok!