Regionális rajzverseny

Ezévben április elsején, az egri Esterházy Károly Főiskolában került megrendezésre a regionális rajzverseny.

Három megyéből (Borsod-Abaúj-Zemplén-, Nógrád-, és Heves megye) kikerült rajzosok mérhették össze tudásukat, a következő kategóriákban: 9-10. évf. csendélet tanulmány fekete-fehérben; 11-12. évf. figura tanulmány fekete-fehérben; valamint egy megadott téma alapján készített illusztráció. A Madách mindegyik kategóriában büszkélkedhetett indulóval – Erdődi Anna a figurarajz, Orosz Ákos a témakibontás, jómagam pedig a csendéletrajzosok közt neveztem.

Reggel háromnegyed nyolc után indultunk; s az út körülbelül másfél óráig tartott.
             Megérkeztünk, megkaptuk a jeligéinket, valamint az adatainkat tartalmazó kártyákat, majd ezt követően mindannyian megkerestük azt a termet, amibe be lettünk osztva. Elindultam a hosszú folyosón, keresve a 216-os tantermet. Aztán ráleltem. Félve nyitottam ki az ajtót, ám látva, hogy egyetlen ember van benn, a küszöböt már valamivel nyugodtabban léptem át. Amint megpillantottam a csendéletet, amit mindössze 3 óra leforgása alatt kell lerajzolnom, kétségbe estem. Tanárnőre néztem, s megkérdeztem, fennáll-e még a meghátrálás lehetősége… De nem jártam szerencsével. Úgy tűnt, onnan már nincs „menekvés”. Jobb ötlet híján barátkozni kezdtem a barátságtalan összeállítással. Középen egy henger állt, aminek az oldalán drapéria omlott le. Azon egy lefordított tál, amellett egy eldőlt teáskanna, előttük pedig egy narancs. A henger mögött egy tükör volt felfedezhető, ami igencsak bonyolította a dolgunkat. Mindezek mellett állt egy bicikliváz, rajta az első kerékkel, e mögött pedig egy másik tükör… Elhelyeztek még a tárgyak között egy könyökcsövet, és egy régi típusú, vezetékes telefont is.

Igyekeztem olyan helyet választani magamnak a munkához, ahonnan nézve a legkevésbé látszik ki a bicikliváz a henger mögül… Tisztában voltam a képességeimmel, így azzal is, hogy ezt képtelen vagyok teljes egészében megörökíteni. Aztán persze kiderült, hogy elég csak egy általunk választott részt ábrázolni. Ez megnyugtatott.

Nem volt túl sok időm, hogy tanulmányozzam a csendéletet, hiszen gyorsan elérkezett a megnyitó ideje. Tehát a számomra legjobbnak ítélt hely elfoglalása után visszatértem a többiekhez.

A szabályok, és fontos tudnivalók meghallgatása után sok szerencsét kívántunk egymásnak, aztán ismét megszálltuk az alkotás színhelyét. És akkor elkezdődött… Lassan, de biztosan nekiláttam a vázlat elkészítésének. Néhány perc múlva tejesen tanároktól mentessé vált a terem. Odabenn hatalmas csend honolt… Nem sokkal kezdés után diákok érkeztek, akik friss fornettit, és ásványvizet hoztak.

Az idő csak rohant megállíthatatlanul… Az órámra nézve láttam, hogy már egy óra eltelt. Ám meg kell valljam, a rajzom hozzám képest rohamtempóban haladt…

 Magamat ismerve pontosan tudtam, hogy ha belegondolnék, hol is vagyok, és mit is csinálok éppen, kétségbe ejtene a dolog. Elvérezni pedig nem akartam… És ez ellen – bármily furcsán hangzik is – úgy védekeztem, hogy elhitettem magammal, egy mindennapi rajzórán ülök. Ez a módszer olyannyira bevált, hogy később már azon merengtem, hogy reagálnék, ha lehetőséget kapnék eljutni egy regionális rajzversenyre. Ráadásul arra jutottam, hogy biztosan nem merném bevállalni…

A rendelkezésünkre álló idő fogyásával egyenesen arányos volt az izgalmam növekedése. Lassú rajzosként igen kétségbe ejtett a gondolat, hogy talán nem készülök majd el időre… Így talán számomra volt a legmeglepőbb, hogy pontban délután egyre elégedetten tehettem le a tollat. Hosszú idő után először éreztem ilyet: büszkeséggel töltött el a tudat, hogy ezt én rajzoltam. Fixáltam az alkotásomat, aztán a többiek keresésére indultam.  Amint mindannyian összegyűltünk, elindultunk tenni egy látogatást egy múzeumba, valamint sétálgattunk a szűk utcákon. Benéztünk a Dobos cukrászdába is, ahol isteni finom dobostortát ettem.

A kétórányi szünet után visszatértünk az iskolába, leültünk, és vártunk… és vártunk… és vártunk… De semmi… Több, mint fél óra telt el így… Nem csoda hát, hogy némi megkönnyebbülést jelentett a díjkiosztó vége…

Ez egy igazán jól sikerült nap volt. Örülök, hogy ott lehettem…(: