- Hűvös, nyári reggel volt, amikor Tóni – a bánatosszemű basset – elindult a szomszéd faluba… - kezdtem el felolvasni a pici húgomnak az általa legkedveltebb mesét.

Majd felpillantottam, egyenesen a testvérem ártatlan, boci szemeibe, melyekkel kíváncsian figyelt engem, amint körülbelül századszorra olvasom neki Tóni kutyus vidám, kalandos történetét. Bár már ő maga is kívülről tudja az egész mesét, mégis izgatottan várta, mi lesz a vége.

Mikor belenéztem óriási, ártatlan boldogságtól csillogó szemeibe, mintha megbabonáztak volna. Annyira tiszták, és gyönyörűek voltak… A kegyetlen, bűnös világ mocskával még nem szennyezhette be ragyogásukat. Hirtelen mindent sötétnek láttam, csupán szemei árasztották el fénnyel a szobát, mint az éjszaka sötétjét a csillagok – a legtündöklőbbek mind közül.

Bárcsak az én szemeim csillognának így… de azok már soha többé nem fognak. Bűneim sokasága koromként zárja el fényük áradásának útját. Voltam én valaha is ilyen ártatlan…? – nem tudom elképzelni.

Remélem, ő nem lesz olyan emberré, mint én. Soha nem fogom hagyni, hogy ő is az én hibáimba essen. Örökké mellette leszek, vigyázni fogok rá, s ha szüksége lesz valakire, rám mindig számíthat.
- Folytasd a mesét! – szólalt meg csengő, angyali hangján.
Szemem visszatévedt az imént félbehagyott mesére… De még mielőtt újra olvasni kezdtem volna egy pillanatra megint belepillantottam húgom lelkének tiszta tükrébe, aztán folytattam a történetet.