_Genovéva

Alapjaiban véve minden szerelmi történet alig különbözik a többitől. Mindig van egy hercegnő, egy herceg, és egy olyan körülmény, ami megakadályozza a két főhős szerelmének beteljesedését. Genovéva, és Trisztán esetében sem történt ez másképp. Egyikük sem volt különlegesebb másoknál. Ők csupán két átlagos ifjú, akiknek szerelmét a társadalmi különbségek mérgezték meg…

Verőfényes napra virradt. A palota ablakain csak úgy tűzött befelé a nap. Fényben úsztak a folyosók, a hálótermek, az étkező…

A szép idő mintha mindenki szívébe vidámságot csempészett volna… Az előkelő népek arcán őszinte mosoly ragyogott. A királyné olyannyira élvezte a napsütést, hogy a reggeli elfogyasztása után első útja a kertbe vezetett, hadd gyönyörködhessék a csodálatos időjárásban.

A palota legifjabb növendékei vidáman játszadoztak. Az idősebbek lovagi oktatásban részesütek. Itt egyes fegyverek használatára, valamint a honszeretet fontosságára nevelték őket. Néha megesett, hogy kíváncsian figyeltek, de többnyire alig várták, hogy véget érjen a tanítás. Ám azon a napon valahogy még a tanulás is jobban esett.

Csupán egyetlen társadalmi rétegre nem tudott hatással lenni a szép idő: a szolganépre. Számukra ez a nap is csak egy volt unalmas, és végtelen hosszúnak tűnő életükből. Ezen a reggelen is pontosan ugyan annyi teendőjük akadt, mint máskor.

Sokáig Genovéva sem vélekedett másképp. Ám az idő múlásával egyre többet töprengett igazságtalan sorsán, s végül arra jutott, hogy attól még, hogy azt kapta az élettől, amit, egyáltalán nem muszáj szomorkodnia. Mármint, talán haláláig másokat kell szolgálnia, de ha közben a saját boldogságát is szem előtt tartja, akkor a földi létét jelentős mértékben szórakoztatóvá teheti.

Tehát sokat olvasott, igyekezett minél több mindent megtudni a világról. Rengeteget művelődött. Néhány év alatt tömérdek új dolgot tanult, amikről azelőtt még nem is hallott… Például egyik éjjel, a Bibliát lapozgatva rátalált Az Énekek énekére. A szerelem és az erotika teljesen ismeretlen dolgok voltak számára, éppen ezért rettentően kíváncsivá tette az újdonság. Attól a naptól kezdve mindig azt olvasgatta, mihelyt megbizonyosodott róla, hogy már mindenki nyugovóra tért, és senki sem lesheti ki legféltettebb titkát.

Egyre inkább furdalta a kíváncsiság. Tudni akarta, milyen érzés szeretni. Valamint nem fért a fejébe, hogy lehet egy vágy olyannyira erős, hogy különös dolgokra kényszerítse azt az embert, akinek tulajdona. Nem értette, hogyan lehetséges az, hogy A férfi jelenléte zavarba hozza imádóját, elveszi a józan eszét, és ítélőképességét, sőt, a hiánya depresszióba taszítja.

Történt egyszer, hogy a királyi család megvendégelte legidősebb leányuk kérőjét: a délceg Trisztán herceget. Trisztán jóvágású, széles vállú, szőke hajú, igencsak tetszetős külsejű fiatalember volt. Nők ezrei álltak sorban érte. Sokan az életüket adták volna egyetlen csókjáért… Ám a kisasszony mégsem volt igazán oda érte. Bár Trisztántól kapott jegygyűrűje már ott díszelgett finom kacsójának gyűrűsujján. Az igazság az, hogy valahányszor csak rápillantott, mindig fájdalom öntötte el a szívét. Ő sokkal többre vágyott egy előre elrendezett házasságnál… Szeretni akart. Teljes szívéből.

Délután Genovéva épp az udvaron sétálgatott, kihasználva néhány szabad percét. Trisztánt szintén kicsalta a friss levegő; gondolta, jár egyet odakint.

Genovéva gondolatai a szerelem körül forogtak. A vágyott érzés körül, amit nagyon szeretett volna megtapasztalni. Ahogy egyre mélyebbre merült ábrándjaiban, egyre inkább elkalandozott. Már nem látta, mi minden történik körülötte… Pontosabban se nem látott, se nem hallott. És lám, egy óvatlan pillanatban Trisztánnak ütközött. Nagyon megijedt. És még annál is jobban szégyellte magát. Zavarában a herceg bocsánatáért esedezett:

- Óh, nagyon sajnálom! Bocsásson meg, uram! Higgye el nekem, nem szándékosan tettem! El kell hinnie! Én… én… Még sohasem fordult elő velem ilyesmi! Hogy lehetek ennyire figyelmetlen? …

Trisztán kedvesen figyelte a kétségbeesett leányt.

Káprázatosnak találta. Szépségét még szegényes öltözéke sem ronthatta el. Ragyogott, mint az éj sötétjét is áttörni képes csillagok. A szemeiben olyan életvidámság csillogott, ami megbabonázta a herceget. Szíve szerint ott helyben eldobta volna előkelő rangját, és minden kiváltságát, csak hogy szabadon szerethesse a leányt, aki egyre csak azért könyörgött, ne haragudjék.

Trisztán sokáig gyönyörködött Genovéva szépségében. Bár igen erősen próbálkozott, végül mégsem tudott uralkodni magán – egy őrült pillanatban ajkaihoz emelte a lány kacsóját, s megcsókolta azt. Genovévának hirtelen elállt a szava. Sehogyan sem tudta hová tenni a dolgot. Fogalma sem volt, mi történt; miért csókolt neki, pont neki kezet egy előkelő ifjú. Trisztán szemébe nézve nagyot dobbant a leány szíve. Minta a mellkasát akarta volna átszakítani. Genovéva nem értette, mi ez az egész. És éppen ez volt az, ami megrémisztette. Kétségbeesettségében sarkon fordult, s a palota felé kezdett futni. A herceg utána kiáltott, könyörgött a leánynak, hogy ne szaladjon el. Hiszen még a nevét sem tudja…

Genovéva végre belépett a palota védelmező falai közé. De nem állt meg. Futott tovább; végig a folyosón, egészen a cselédek szállásáig. Mikor végre megérkezett, belökte maga mögött a nehéz, fából készült ajtót, majd mikor már biztonságban érezte magát, a falnak dőlt. Amint sikerült kicsit kifújnia magát, s némiképp kitisztultak a gondolatai, könnyek kezdték fojtogatni a torkát. Fél perc sem telt bele, mire a zokogás erőt vett rajta. Minden ereje elhagyta, s a földre kuporodott. És csak sírt, és sírt…

Napok teltek el úgy, hogy Genovéva, és Trisztán nem is látták egymást. A leány egészen megnyugodott. Biztosra vette, hogy a herceg már hazatért, és soha többé nem találkoznak. Az ember elsőre az hinné, hogy ez örömhír volt a számára. Sőt, ő maga is ezt gondolta… Éppen ezért nem értette, hogy mi az a feszítő érzés a mellkasában, és miért szorul görcsbe a gyomra. Nagyon szenvedett, bár nem tudta, miért… Viszont azt észlelte, hogy valami megváltozott. Mintha megfordult volna vele a világ… Ráadásul egyre inkább bele tudta élni magát a könyvekben olvasott szerelmi jelenetekbe. Már nem tartotta teljesen érthetetlennek a vonzalom furcsa jeleit.

Hetek múltán a királyné ismét vendégül látta leánya kérőjét. A herceg ezúttal szándékosan járta be az egész udvart, hátha összefut azzal a szolgálólánnyal, aki néhány héttel korábban rabul ejtette a szívét, s még mindig nem engedte szabadulni. Genovéva a palotából kilépve szembe találta magát a herceggel. Egymás láttán mindkettejük szíve őrülten kezdett lüktetni. A leány tudta, hogy a leghelyesebb lenne ezúttal is elfutni. Sőt, már szaladt volna, de nem tudott. A szíve arra kényszerítette, hogy maradjon. Az arca kipirult, s a hirtelen rá törő boldogság szinte az égig emelte… És akkor végre megértette. Megértett mindent. Ráébredt, hogy szerelmes lett!

Trisztán zavarában megszólalni sem tudott. Ezért inkább szó nélkül elindult Genovéva felé. Amint a leány elé ért, a szemébe nézett. Hosszú percekig csodálták szótlanul egymást. Akkor, és ott nem számított a társadalmi különbség. Hiszen Genovéva hirtelen mintha több lett volna egy szegény szolgálólánytól, Trisztán pedig mintha kevesebb egy nemestől.

- Szabad megkérdeznem a nevét, hölgyem? – szólalt meg kedvesen a herceg.

- Genovéva vagyok – felelt a leány. Egyszeriben fel sem tűnt neki, hogy hölgyemnek szólították…

Trisztán finoman felemelte Genovéva kezét, majd ajkaihoz érintette. – Örvendek, Genovéva!

A két ifjú egy bokrokkal körbenőtt padra ült. Mindkettejük számára óriási csodának számított, hogy leomlott köztük minden fal, s nyíltan, korlátok nélkül beszélgethettek. Bár ez csupán a második találkozásuk volt, mégis szerették egymást. És ez az érzés olyasfajta varázslat volt, amire minden embernek szüksége lenne.

A herceg minden alkalommal, amikor meglátogatta a királyi családot, igyekezett a tőle telhető legtöbb időt tölteni kedvesével. Ezek a találkozások szinte másodpercek alatt elröppentek, míg a köztük eltelt idő éveknek tűnt…

Ám a szerelmük sajnos egy olyan csoda volt, ami nem tarthatott sokáig. A király legkisebb leánya az egyik délután együtt találta Genovévát, és Trisztánt, amit azonnal jelentett a család minden tagjának. Trisztán- és jegyese szülei borzasztó dühbe gurultak. A legnagyobb szégyennek tartották a történteket. Éppen ezért kegyetlenül meghurcolták a szerelmeseket.

Genovévát tömlöcbe vetették, távol a királyi udvartól, és távol minden mástól is. Raboskodásának színhelyét pedig mindenki – de legfőképp Trisztán – előtt titokban tartották.

A leány teljesen magára maradt. Társául csupán a szűnni nem akaró kín szegődött. Számára már véget ért az élet. Ugyanis egy sötét lyukban való sínylődés egyáltalán nem nevezhető életnek. Szívét Trisztán hiánya teljesen szétmarcangolta. Csupán egyetlen dolog adott számára némi megnyugvást: tudta, hogy a kedvese él valahol. Érezte, hogy semmi baj nem érheti.

Ám évek múltán a hercegről őrzött emlékképein némi fakulás mutatkozott. Nem tudta már visszaidézni hajának, és szemének színét, sem bőrének selymes illatát. Egyre nehezebben viselte, hogy nem ölelheti szerelmét, s ilyen formában egyre kevésbé látta értelmét földi létének.

Tudta, nem bírja már sokáig. Folyamatosan erősödött benne a gondolat, hogy értelmét vesztett életén szabadságot vásároljon. Örök szabadságot, amitől soha senki nem foszthatja már meg; minden percben Trisztánnal lehet, vigyázhat rá. Csupán az életébe kerülne… És ez egyre kisebb árnak tűnt. Lassan teljesen értékét vesztette, így nem volt már értelme megtartania többé.

És akkor döntött: Trisztán mellett a helye. Akkor is, ha a herceg már mást szeret, és akkor is, ha boldog hitvesével.

Egy törött, rozsdás tőr hevert mellette a földön. Megfogta, majd gondolkodás nélkül csuklójába mélyesztette. Piros vére lecsepegett, s elkeveredett a földön lévő mocsokkal.
Genovéva utolsó szavai kedveséhez szóltak:
- Szeretlek, édesem… Szeretlek…

És lám, valóban teljesült az álma: kiszabadult. Nem csupán a tömlöcből, hanem az aljas társadalom kötöttségeiből is. Születése óta először végre valóban szabad lehetett. És ahogy ígérte: Trisztán őrangyala lett örökre.

Alapjaiban véve minden szerelmi történet alig különbözik a többitől. Mindig van egy hercegnő, egy herceg, és egy olyan körülmény, ami megakadályozza a két főhős szerelmének beteljesedését. És bár a kor, és vele együtt a szokások is változnak, de a szerelem, mint érzés, mindig ugyan az marad…