Mire gondoltál?

Az aulában ültünk, egymással szemben. Ma is – csakúgy, mint mostanában mindig – meglógtunk a délutáni rajzóráról. Igazából nem is értem, hogy miért tart minden alkalommal velem… Hiszen ő nagyon tehetséges művész. Szüksége lenne a szakkörökre. S azt hiszem, sokkal jobban érdeklődik a művészet iránt, mint amennyire mutatja. Velem ellentétben ő még sokra viheti. Én inkább csak egy idegesítő, egoista ribanc vagyok, aki nem leli helyét a világban.

Unalmas, hétköznapi dolgokról beszélgettünk. Ennek ellenére jókat nevettünk, vidámak voltunk. Azt hiszem, éppen a mai angol óra lehetett terítéken, s az ott elhangzott mulatságos aranyköpések.

Az arca az egyik pillanatról a másikra hirtelen megfeszült. A szeméből az örömnek még a legkisebb csírája is eltűnt. Csak bámult maga elé, bámulta a semmit. A tekintete fájdalmat, gyötrelmet, ürességet, s azt hiszem, némi gyűlöletet sugárzott egyszerre.

Mikor már egy jó ideje nem szólt egyetlen árva szót sem, s hosszú monológjaim reakciójaként is csupán egy vállrándítást kaptam, kezdtem megijedni. Vajon mi rosszat mondtam, vagy tettem? Mit vétettem már megint ellene? Mivel a megválaszolatlan kérdéseim száma megállás nélkül gyarapodott; s kétségbeesettségem, és oktalan bűntudatom is az egekbe szökött, valamint furdalt a kíváncsiság, így végül rákérdeztem:

- Mire gondoltál?

Válaszul ismét egy vállrándítást, és egy fájdalommal teli pillantást kaptam. Bár tippem sem volt villámcsapásként jött bánatának az okára, mégis azt hittem, megszakad érte a szívem.

Vajon mi játszódhatott le benne? Mi járhatott a fejében? Mi olyat mondhattam, amivel így megbántottam?

Szinte 100%-ig biztos voltam abban, hogy ez az egész az én hibám. Próbáltam végiggondolni, hogy mi minden történt, mióta az aulában elfoglaltuk a helyünket. Egy idegesítő hang a fejemben azokat a mondatokat kiabálta, amik az elmúlt fél órában elhagyták a számat. Nagyjából mindegyikre emlékeztem. De vajon mely szavam lehetett bántó?

- De mégis mivel kapcsolatos? – kíváncsiskodtam tovább. – Mármint amin gondolkodsz…

- Azt nem mondhatom el.

- Már miért ne mondhatnád? – kérdeztem teljesen ledöbbenve.

- Azért, mert nem lehet.

- Miért nem lehet?

- Ha most erre válaszolok, akkor abból kiderül az, amit nem mondhatok el.

Felettébb különösnek találtam az imént folytatott párbeszédünket. Kíváncsi voltam, hogy mi lehet az, ami ilyen hirtelen elrontotta a hangulatát. Bár sokszor szomorkodik, ilyen mély fájdalmat még soha nem láttam a szemében.

Értelmetlen dialógusunk szünet nélkül folytatódott tovább:

- Kivel kapcsolatos?

- Azt sem mondhatom el, mert akkor rájössz az egészre. Csak annyit mondhatok, hogy valamivel kapcsolatos, az a valami pedig kapcsolatban á valakivel.

- De mégis mi az a valami?

- Mondtam már, hogy nem mondhatom el!

Kis idő elteltével meguntam az értelmetlen faggatózást, s módszert váltottam.

- Én tudok róla?

- Nem hiszem. De az is lehet, hogy már régen tudod…

- Találgathatok?

A feleletként kapott vállrándítást igennek vettem. Gondolkodni kezdtem. Amint bármi felötlött bennem – még ha hülyeség volt is -, azt kimondtam, hátha…

- Testvéreddel kapcsolatos?

- Nem. Egyáltalán nem.

- A szüleiddel?

- Nem.

- Tanárokkal…?

- Nem talált!

- Valamelyik barátoddal?

- Nem.

- Akkor kivel?

- Mondtam, hogy nem mondom el!

- De miért nem?

- Nem lehet…

De jó! Ismét visszajutottunk az elejéhez…

Hosszú gondolkodás után szöget vert a fejemben egy elfogadható, értelmes, helytálló magyarázat erre a helyzetre. Mégpedig: amikor még kisgyerek volt, akkor történt vele valami fájdalmas dolog, amiért magát hibáztatja, s amit még a mai napig sem sikerült megbocsátania magának. Talán volt valami az öccsével… Végül is ez elég ésszerű magyarázat… Mi másért lenne mindig ilyen bánatos?

Az elméletemet megosztottam vele, de ő hamar el is vetette az ötletet. Azt mondta, a fájdalmának köze sincs ehhez a „meséhez”.

De hát mi más baja lehet? Talán nem is én bántottam meg, hanem egy másik lány? Vagy egy barátja?

És akkor eszembe jutott a legelvetemültebb dolog, a legnagyobb hülyeség: mi van, ha még mindig szeret? Vagy már megint… Gondolatban felpofoztam magam. Ekkora badarság hogy fordulhatott meg a fejemben? Miért képzelek magamról ilyen sokat? Valóban csak egy buta, nagyképű szajha vagyok!

Újra felszálltam gondolataim hullámvasútjára. De a szerelvény csak állt, nem akart elindulni. Az előbb említett megoldást teljes egészében kivertem a fejemből. Álmodozni semmi értelme! Biztosan van valami ésszerű megoldás erre a problémára, és én meg fogom ezt találni.

 Semmi más nem jutott eszembe. Annak ellenére, hogy megtiltottam magamnak az álmodozást, valamilyen szinten mégis foglalkoztatott a dolog. Üres gondolataimat egyetlen feltételes módú, ám mégis

gyönyörű mondat ragyogta be: „Mi van, ha mégis szeret?”