"A nap lassan lenyugodott, és több ezer csillogó fénypont szikrázott fel a szürkületi félhomályban. A városlakók befejezték a munkát, és elözönlötték a bárokat, a klubokat, és éttermeket. Mindig is szerettem az esti Londont. Az ember sohasem tudhatta, milyen kalandba csöppen, vagy kivel fut össze. Miközben az otthonomul választott városban gyönyörködtem, elbúcsúztam az életemtől. Többé nem fogok összekuporodni a paplan alatt hideg téli reggeleken, többé nem élvezhetem a forró nyári délutánokat, többé nem dughatom bele a lábujjamat a tengerbe a nyaralás első napján, többé nem táncolhatok pucéran a konyhában, többé nem énekelhetek teli torokból, többé nem élvezhetem, ahogy a csoki szétolvad a számban. Többé nem vásárolhatok, nem olvashatok, nem ülhetek be egy moziba, nem vehetek részt szülinapi bulikon. Többé nem aggathatom fel a fényfüzért a karácsonyfára, és nem nézhetem rémülten, hogyan potyognak le a tüskék, amikor alágyömöszölöm az ajándékokat. Összébb húzódzkodtam, és végiggondoltam, ki mindenkit szerettem életemben. Eszembe jutottak a csókok, a nevetések, a veszekedések, a könnyek, a kacajok és a poénok. Szomjasan ittam a látványt, jól tudván, hogy már soha többé nem lehet részem ilyen élményben, és némán elbúcsúztam a világtól.

Különös nyugalom szállt meg, amikor felálltam a padról, és végigsétáltam a folyóparton. A Temze csendesen hömpölygött mellettem. Már csak egyvalakitől kell elbúcsúznom, és elmegyek innen. Örökre.

A White Street 33-ban égett a villany. Leültem a házzal szemközti falra, és bekukucskáltam az ablakon. A függöny nem volt elhúzva, így tisztán láttam, hogy Dan elnyúlva fekszik a kanapén, fejét a kedvenc párnámon nyugtatja, és egy dobozos sört szorongat a kezében. Nem tudtam megállapítani, hogy alszik-e, vagy sem, de feltűnően mozdulatlanul feküdt. Megnyugvással töltött el, hogy otthon van, és nem egy bárban ücsörög, vagy ami még rosszabb, Annánál. Vagyis, igaz ugyan, hogy külön-külön, de mégiscsak kettesben töltöttük az utolsó földi estémet. Lehet, hogy a szíve mélyén Den is érezte, hogy ma este örökre búcsút veszek tőle.
- Szeretlek, Dan! - suttogtam a túloldalról. - Jobban szeretlek, mint bárki ezen a világon. Veled akartam leélni az életemet, a feleséged akartam lenni. Úgy képzeltem, elsírod magad, amikor bevonulok a templomba a menyasszonyi ruhámban, a lagziban pedig magadhoz rántasz a táncparketten, és a hajamba temeted az arcod. Azt akartam, hogy te legyél a gyermekeim apja, Dan. Azt akartam, hogy a karodba kapj, amikor megtudod, hogy terhes vagyok; azt akartam, hogy te fogd a kezem vajúdás közben. Úgy képzeltem, sugárzó mosolyod az egész szülőszobát beragyogja majd, amikor a fiunk vagy a lányunk világra jön. Veled akartam megosztani minden örömömet és bánatomat; melletted akartam megöregedni. Te voltál az egyetlen férfi, akit igazán szerettem, akihez szívből ragaszkodtam. Szeretlek, Dan, és mindig is szeretni foglak. Te voltál, te vagy, és te leszel a lelki társam. Szeretlek, Daniel Harding! Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!

Patakokban folytak a könnyeim, amikor felálltam, és hátat fordítottam a házamnak, Dannek, és mindennek, amit elképzeltem magamnak. De rögtön meg is torpantam. Nem bírom megtenni. Még egyszer utoljára látni akarom őt. Látnom kell az arcát. Lassan megfordultam, és elakadt a lélegzetem."