Szerkesztő: míra × Oldalam témája: blog × Tárhely: gportal × Nyitás időpontja: 2011. 04. 21.× Zárást nem tervezem (: × Megjegyzés: mindenért vállalom a felelősséget, amit leírtam, viszont amit csak odaképzelt valaki, azért továbbra sem...
HelóSzija!
míra. 17 éves. pörgős, hangulatember, szerelmes, álmodozó, kedves, bolond,szemüveges, fogszabályzós, néptáncos, meg nem értett művész, amatőr író, rajzos, kémiaimádó, legtöbbször közvetlen, imád enni, elég kocka >> Szeret blogolni, sorozatfüggő, sokszor múltfüggő, egyre inkább vallásos, imádja a péntekestéket!
okosság...
"Úgy csináltam, mint aki nem veszi észre. Nem azért, mintha haragudtam volna rá, hanem mert a szívem és a bizalmam pont összeomlóban volt. És ettől az összeomlástól a mellkasomban légüres tér keletkezett. Mintha az összes ideg elsorvadna a testemben, és belerántanának az ürességbe. Aztán eltűnnék."
"Úgy éreztem, mintha egy óriási szakadék szélén állnék, és nem volt senki, aki visszahúzott volna. Senki, akit érdekeltem volna, vagy aki észre vett volna."
Tegnap este bealudtam az Összeesküvők közben, aztán hirtelen olyanokat álmodtam, hogy a gyilkos egyik kezében balta volt, a másikban meg a gyerek... És arra ébredtem, hogy "...még sétált egy darabig, mielőtt öngyilkos lett.." Szóval némi sokk ért. Merthát ilyeneket hallani félálomban keményebb ám, mint ébren. De legalább kicsit elfeledtette velem a rossz dolgokat. A kudarcaimat, a hirtelen jött magányt... Tudjátok, mit vettem észre magamon tegnap este? Hogy feladtam. Mintha reménytelen lenne minden... Ezt még önmagamnak sem tudom megmagyarázni, miért érzem így, de így érzem. Az idők kezdete óta mindig más éli az én álmaimat. Mások munka nélkül megkapják, amire én vágyom, amiért én harcolok, én pedig még munkával sem. Utoljára nyolcadikban adtam így fel, mint most. Kilátástalanná vált a jelenem, így csakis a jövő kezdett éltetni, és már számoltam vissza az időt, hogy mikor mehetek új suliba, új emberek közé. Akkor is belefáradtam abba, hogy hiába harcolok bármiért is, nem érek el vele semmit, és közben látom, hogy mások mindezt hogy kapják meg erőfeszítés nélkül. Anyukám akkor megmondta, hogy hiába menekülök bárhová, minden ugyan olyan lesz. Nem hittem neki. Mégis hogy lehetne minden ugyan olyan? És tessék. Például már tíz éve táncolok, de ezt senki sem veszi észre. Nem tartom magam olyan rossz táncosnak, hogy ennek így kelljen lennie. Nem, rosszul fogalmaztam. Azelőtt sosem láttam magamról felvételt, csak az volt, amit belül éreztem, és belül rossznak éreztem. Ám a visszajelzések nagyon jók voltak. Ez hajtott előre, de aztán megint rossznak éreztem magam mindig. Most augusztus huszadikán láttam magamról videót először, ráadásul az általam legrosszabbnak ítélt fellépésemről, és meglepődtem, hogy ez nem is olyan rossz. Minden próbán ott vagyok, betegen is, és igyekszem. Akkor miért az az ember éri el az álmomat, aki egy lépést sem próbált tenni felé sosem?
De ezt nem csak ezzel kapcsolatban érzem, csak ezt hoztam fel. Az életem más területein is így van ez. Barátság. Olyan tevékenységek, amik a szenvedélyeim. Most a nyolcadikos koromhoz hasonlóan megint azt várom, mikor húzhatok el innen, baromi messzire, hagyhatok magam mögött mindent, és kezdhetek új életet. De talán hiába... Szerencsétlenségre vagyok ítélve. Meg ott van az is, hogy más tartja a kapcsolatot az általános iskolás barátaival, aztán a középiskolaiakkal, és így tovább. De ilyenek nekem sosem lesznek. A fiatalkorom csak egy rossz álom lesz...
"A szív lassú halállal hal meg. Egyenként hullajtja el a reményeit, akár egy fa a leveleit. Mígnem egy napon elfogynak. Nincs remény. Nem marad semmi."
„Cipelem a sorsomat, de néha nem bírom el, Keresem a lelkemet, de van, hogy nem felel. Van, amikor ringat lágyan, és van hogy elsodor, De a szerelem az egyetlen, mi lélekdonor...”
Tegnap, munkából hazafelé szólt a rádióban a Lélekdonor , és rajöttem, mennyire igaz most rám, és muszáj volt kiírnom ide. Egyébként a tegnapi tök jó kis nap volt. Annyira röhögtem rajta, mikor a tárhelyek már ki voltak osztva, már csak az kellett volna, hogy a vasárlók végezzenek, és kezdhessünk, szóval álltunk a tárhelyek előtt, és vártunk, aztán vevőkre vadásztunk a boltban. Egyébként ez volt a 11. leltáram. :D Szép szám ez.
Azon morfondírozok, hogy az október hetedikei szülinapomra csináltathatnék magamnak egy tetoválást. Már szeretnék egy ideje, de egyrészt kicsi voltam még hozzá, konkrét elképzelésem sem volt, ráadásul midig valami nagyot akartam. Most viszont egy kisebb motívumot szeretnék a csuklómra. Mondjuk nyílt titok, hogy mind a fájdalomtól, mind a tűtől rettegek, de végülis csak egyszer kell kibírni, aztán egész életemre megmarad. Ha találok művészt, akkor megcsináltatom.
„Amikor a világ fájdalma olyan nagy, akkor az ember védekezik a maga sete-suta módján, és az egyik eszköze az önámítás. Furcsa kis alattomos teremtmény ez, észre sem vehető, meglapul a lelkünkben, és onnan irányít tévútra gondolatokat, érzelmeket. Mint egy álforgalmi rendőr egy krimiben, összekeveri a dolgokat, egyetlen cél miatt, hogy jobban érezd magad a bőrödben. Jobban? Dehogy. Hogy elviselhető legyen.”
Nah, ebből elég volt! Children of Distance: Sivatag ---> delete. Children of Distance: Gyűlöllek ---> delete. Children of Distance: Ha hallasz ---> delete. Rómeó és Júlia: Óh, magas ég ---> delete.
... Helyette: Selena Gomez: Naturally
Sean Kingson: Fire burning
Mester Tomi: Szabadítsd fel
Kovácsovics Fruzsi: Hazatalálsz
A mai nap a hangulatom leginkább egy szinuszfüggvénnyel lenne ábrázolható. Az ugyanis a nulláról (az origóból) indul, és meredeken lefelé halad. Ám aztán megfordul, s a pozitív negyedbe megy át. Nos, az én esetemben a nullától nem ment az a vonal feljebb, de ezután a hét után a nulla egy igen magas érték. Ahogy teltek a napok, én egyre inkább csak ültem az életem romjai között, és sírtam. Próbáltam volna összepászítani a darabkákat, és nem voltam képes elfogadni, hogy a lehetetlennel próbálkozom. Aki megostromolta a várat, az tett róla, hogy ne bírjam felépíteni többé.És most kudarcot vallottam. Emlékszem, mikor nyolcadikos koromban iskolalátogatáson voltunk a jelenlegi sulimban, az igazgatónő szóról szóra ezt mondta: "most kezdődik életetek legszebb korszaka, ezért jól kell dönteni afelől, melyik intézményben akarjátok eltölteni." Én kis butuska kislány csak csodálkozva figyeltem ezeket a szavakat. Egész addigi életemben egyetlen barátnőm volt, a többieknek egy aprócska hányada közömbös volt irántam, a legtöbben pedig élből utáltak. Vagyis nem volt ez mindig így. Negyedikig mondhatni, egészen jól elvoltam, ám aztán új osztálytársat kaptunk, aki irántam érzett ellenszenvét igen hangosan hirdette, megalázva engem, és hát úgy keresztbe tett nekem, hogy az ő hatására mindenki ellenem fordult. És én ehhez a helyzethez szoktam hozzá: a magányhoz, a kitaszítottsághoz, illetve ahhoz, hogy mivel néhány társam szerint ciki velem lenni, egy fiú sem kereste a társaságom. Aztán egy hozzám hasonlóan kitaszított fiúba szerettem bele, de még ő is megalázónak tartotta, hogy velem legyen, mindannak ellenére, hogy szeretett, szóval még ő is otthagyott.
Tehát akkoriban nem igazán tudtam elképzelni, milyen érzés lehet, amikor az ember élete jó. Mikor van kivel beszélgetni, mikor van kikkel elmenni ide-oda. Mikor ugyanúgy tagja vagyok egy közösségnek, mint akárki más. Aztán felvettek ebbe az iskolába, és a sok idegen ember százszor kedvesebb volt velem, mint azelőtt bárki más. Aztán bekerültem egy bandába, a legjobb-ba, amit valaha láttam - legalábbis sokáig ezt hittem. Hirtelen lett kivel hülyéskedni, kivel sétálgatni, bóklászni, beülni ide-oda, kinek kiönteni a szívem... Eltűnt a kislány... Otthon éreztem magam a világban. De aztán egyre többször szúrtak hátba, egyre többször lettem kizárva a társaságból, aminek a bizalmamat szenteltem. Majd eltaszítottak, ki a semmibe, és minden menedékemet maguk oldalára állították. És nem maradt semmi. Ma már nincs kikkel beülni ide-oda, bóklászni, hülyéskedni. Egy idegen világban találtam magam, de ez a hely nem tetszik. Az emberek külsőre ugyan úgy néznek ki, akár csak régen (az elmúlt két évben), de az álcájuk más lelkeket takar. Nem ismerek rájuk. Kik ezek? Hol vagyok? Mintha árny lennék, kit nem lát senki. Pedig semmit sem csinálok másképp, mint addig... Most mégis itt állok, a sivatag közepén, és kétségbeesetten keresem a hidat, ami átvezet a szakadék másik oldalára, ahonnét érkeztem, de nem találom. És már szakadék sincs, sem régi világ.
Az egésznek a lényege, hogy ma felismertem, hogy nem ragaszkodhatok a hazug múlthoz, hisz az csak délibáb volt. Most van itt az ideje, hogy letöröljem a könnyeimet, talpra álljak, s lerakjam az utam első köveit. S hogy bezárjam magam mögött az ajtót, amin akaratomon kívül taszítottak ki. Beleképzeltem magam egy jövőbeli időbe, és rájöttem, milyen jó érzés lenne azt mondani majd: "Piszok nehéz volt barátokat szerezni, de megcsináltam." Aztán tudjátok, mi jutott eszembe? A történelem során annyiszor romboltak le városokat, falvakat, országokat, de az emberek gondolkodás nélkül visszaépítették mindannyiszor. Mert mi lett volna velünk, hogyha ők is feladják, akárcsak én most? Közel sem tartanánk itt. Nagy munkájukba került, de megcsinálták. És ha nekik sikerült, nekem is fog.
Fáj. Sőt, nagyon fáj. De ha vérző sebekkel, vagy ha akár kar nélkül is, de mennem kell tovább. Mert a lopott kincseket nem kapom vissza már sosem, de ha jól játszom, egyszer talán megint lehetek gazdag. Ha feladom, azzal csak nekem lesz rosszabb. Elkezdtem feltápászkodni, és fogadalmat tettem, miszerint a hétvégén örökre törlöm a múltat a szívemből. Hiszen az olyan, mint a lappangó betegség. Nem tudodhatni, mikor jönnek ki a tünetek; a legjobb kiirtani. Persze a fájdalmat egy pillanatra sem fogom elnyomni. Az is az életem része, meg kell bírkózni vele, akkor gyorsabban elmúlik.
Nem mondom, hogy a mottómtól is megszabadulok. "Mielőtt elhagyom a földi világot, rajtam a nevetés sora!" Nagyon szeretném egyszer szenvedni látni az embert, aki tönkre tett. És hiszem, hogy így is lesz. De ami a legtöbbet fog visszhangozni a fejemben, az ez lesz: Nekem nincs múltam!
"Ha tudod, mondd meg, ki vagyok! De te nem ismersz, csak egy árnyékot belőlem... egy darabot..."
Az a múlt pénteki koncert... Isteneeeem! ^^ Annyira jó volt... Azóta csak őket hallgatom. Főleg ezt a számot, amit kiraktam. Igen, tudom, hogy nyár elején belinkeltem már, de most mégis muszáj volt megint. Ez a szám... Mintha nekem írták volna... Napok óta gondolkodom azon, melyik részét írhatnám ki idézetképpen, de nem tudok dönteni... Inkább legyen így egyben, az a biztos. Az első versszakon kívül a többi a szívemből szól.
Ma megvolt az első kémia faktom. Mi ugye ettől az évtől szabadon választhatjuk ki, milyen fakultációra szeretnénk járni, és mivel nekem nincs olyan tantárgy, amiből külön ismeretekre lenne majd szükségem - ugyanis a modellkedés felé húz a szívem -, a kémiát pedig nagyon szeretem, heccből beiratkoztam rá. Milyen komoly dolog már, ha az embernek csak úgy van egy kémia érettségije... :D Szóval ma volt az első órám (illetve az első kettő), és hát hamar kiderült, nem lesz ez egy könnyű menet. Persze ha kémiáról van szó, szorgalmas vagyok, és eléggé fog az agyam, de azért ide olyanok járnak, akik ezzel akarnak majd foglalkozni, és hát velük gyorsan kell/lehet haladni... Érdekességképpen leírom, hogy az első órán beszélgettünk, a másodikon viszont egy jó másfél, két hónapos leckét vettünk át hirtelenjében, mégpedig az egész elektrokémiát. Házi feladat: 5 galvánelemet készíteni, és elemezni, egyenletekkel, minden; öt elektrolízises reakciót felírni, és elemezni; a kilencedikes, a tizenegyedikes, és egy másik, most megkapott tizenegyedikes tankönyvből átismételni az elektrokémiát, megtanulni pöpecül; az összes tankönyvben, a leckék után található feladatokat megoldani; a tavalyi középszintű, és emelt érettségit letölteni, és megoldani. És ez még csak a kezdet... Ez nekem persze nem hangzik annyira rosszul, mint egy kémiagyűlölő embernek, én nagyon is szívesen tanulom (ha lehet így mondani, ez az egyik hobbim), csak az rémiszt meg kissé, hogy ezt a részt pont nem tanultam meg. Akkor még a hideg kirázott a kémia gondolatától is, és hát ki nem nyitottam a könyvemet otthon... Nah de meglátjuk, mi lesz... Nagyon szeretném azt a kémia érettségit...
Egyre inkább beindul az élet, holnap lesz az első színjátszó próbám, vagyis a megbeszélés, meg a művészeti sulis megbeszélés, ahová rajzolni járok... Ma megaptam az első irodalom ötösömet az évben, és ezt büszkén hirdetem :D Persze bizonyos értelemben borzasztóan magányosnak érzem magam, de a lelkem másik része boldog, hiszen sok ember vesz körül... Nah, megyek, tanulok... Jó éjt! :D
"Ha iszik az ember - mondta anyukám-, akkor igazán őszinte, én nevetve sírtam, bár csak egyszer ittam magamat földszintre..."
Ez a szám most megérintett, azért ezt linkeltem be. Amit szívem szerint kiraktam volna, az már volt kinn, szóval ezt választottam. "Millió bezárt ajtó vár, s engem is visz az ár..."
Ma beteljesül az álmom, amit nyár eleje óta szerettem volna átélni. Mégpedig eljutok egy Children of Distance koncertre. Emberek, én már annyira izgatott vagyok... ÁÁÁÁ :D Teljesen véletlenszerűen tudtam meg, hogy itt lépnek fel a közelben, és azonnal elhatároztam, elmegyek. Régebben ilyet sosem tettem, vagy terveztem volna el. A régi Nati végigkérdezte volna a klikk tagjait, és ha senkinek nincs kedve a dologhoz, ő is kihagyta volna. Az új Nati ha kell, "egyedül" csápolna a színpad előtt. Esküszöm, mintha új lehetőségek nyíltak volna meg előttem... Persze azt most érzem csak, hogy az emberekbe vetett bizalmam teljesen elveszett, megsemmisült. Nem merek már kötődni senkihez... Mármint barátilag... A szerelem más témakör. Azzal semmi probléma, sőt. Nah de az év teljes gőzzel elkezdődött, belevetettem magam az új életem építgetésébe, egyelőre jól érzem magam... Remélem, így is marad...
Annyira imádom a halainkat... Kicsike drágaságaim... *-* Bármeddig elnézegetném őket... A kedvencem az algaevő, akit Tapinak hívok, illetve a harcsa, aki aprócska bajszaival állandóan az akvárium alján kotorászik. Neki még nincs neve, de gondolkodom rajta. Sosem hittem volna, hogy én valaha meg fogom szeretni a halainkat, ha lesznek, de lettek, és mégiscsak megszerettem őket... És amikor suliban vagyok, akkor pedig délután felé már rendesen hiányoznak...♥♥♥
Nah megyek is. Felfalom mama haluskáját, készülődöm, aztán irány a koncert. Holnap dolgozom, szóval majd a kocsiból írok. Pápá. :D
"Ha tehetném, meghalnék egy napra. Megállítanám az időt. Mindent feltennék egy lapra, hogy lássam, ki az, aki kidőlt. Sétálnék láthatatlan, figyelném az életet, hogyan élnek nélkülem az emberek. Azok, akiket szerettem, vajon sírnak-e, vagy nevetnek? Vannak-e olyan emberek, akik örömmel temetnek? Aztán 'felélednék', és biztosan másképp látnám a világot. A hazug barátokhoz hozzávágnám a virágot; az igaz barátnak sírnék az ölében, mert neki nem vesztem el a feledés ködében."
Ma este kaptunk halakat. Nagyon szépségesek... A többségük guppi, de kettő közülük valami más - nem értek ehhez, én csak annyit látok, hogy azok szebbek. Néhány órával később anya jött megnezni a kicsike állatkáinkat, és hallom, hogy mondja, hogy kiugrott a hal. Kirohanok a szobámból, és látom, hogy az egyik gyönyörűség ott fekszik a küszöböm előtt. Nem mozgott már, nem volt benne élet... A farka leszakadva, csöpp kis teste körül pedig vértócsa. Sanyi próbálta visszatenni, hátha feléled még, bár láttuk mindannyian, hogy ez lehetetlen... A tetemét a víz össze-vissza dobálta. Annyira sajnáltam szegényt. Rossz volt őt a földön, kilapulva látni... Olyan védtelen volt... Aztán beugrott, hogy már egy jóideje nem járt senki arrafelé, ahol a halacskát eltaposták - csupán én. Én tettem, én öltem meg! Hogy lehettem ennyire figyelmetlen? Most pedig nem megy ki a fejemből a kép, amikor megtaláltuk a szentemet a földön... Úgy sajnálom őt... Nem sokra rá anya észre vette, hogy a párja is hiányzik. Azt a cipősszekrény alatt fedeztük fel, és amikor hozzá nyúltam vergődni kezdett. Egy papírlap segítspegével azonnal visszadobtuk a vízbe, és rövidesen megerősödött. Örülök, hogy ő legalább túlélte, de nagyon sajnálom a máisikat...
HelóSzia! Megvagyok, itthon vagyok mostmár. A bőröm drasztikus színváltáson ment keresztül - most ilyen kellemesen barna, nem hófehér már, valamint néhol pirosba hajlik át, de az majd elmúlik. Bátran jelentem ki ország-világ előtt: életem eddigi legjobb nyaralásán vagyok túl! Egy saját magamnak tartott úszótanfolyam keretein belül megtanultam a gyors-, és pillangóúszást, valmint Sanyi közreműködésével a fejesugrást. Indokolatlanul egyik napról a másikra hamburgerevésbe kezdtem, ami azért furcsa, mert eddig nem ettem semmien, -burger-re végződő nevű kaját. És most pedig amikor a strandbüfében várakoztam, hirtelen hamburgerehetnék tört rám... Lajos bácsi (náluk laktunk) idegenvezetésével szétnéztünk Martfűn, aminél gyönyörűbb helyet tán még nem is láttam. Egy napot, és két estét tölthettem igazán kellemes tásaságot nyújtó lányok körében, és az ő kapcsolataik révén egy éjszakát aludhattam velük a Vadvirág üdülőben, ahová kisgyerekkoromban minden nyáron elvittek anyáék, szóval igazán a szívem csücske. És ez persze még semmi mindahoz képest, amiket átéltem... A legboldogabbnak talán azon az estén éreztem magam, amelyiken Lajos bácsiékkal nyársaltunk. Nem tudom megmondani, miért, egyszerűen csak hihetetlen volt... Az élet elvett tőlem egy hónapot, egy osztálykirándulást, megmutatta az általam imádott emberek valódi arcát, viszont megajándékozott egy gyönyörű nyárral, aminek minden perce örök emlék marad a számomra. Én nem tudom, mit hoz a holnap, a jövő hét, a jövő hónap - bár nem sejtek túlságosan jót, sőt - viszont azt mondom - legyen bármennyire drámai, és nyálas is -, mindazért a rosszért, amit a közeljövőben el kell szenvednem, és amit a múltban elszenvedtem, (előre) megkaptam a kárpótlást.
Jaj, bár ne kellett volna hazajönni... Imádtam az ott eltöltött összes percet... Most még kicsit fura itthon, olyan, mintha csak vendég lennék itt... Egyébként nagyon jó volt ide belépni. Mama leköltözött majdnem egész hétre, és hát csillog-villog a lakás - merthát ugye kitakarított. :D És TUC várt itthon. xD
Nah, megyek. Írhatnékom van, nyaraláskor egyik éjszaka elkezdtem egy sztorit, és azt fogom folytatni. Meg majd írok ide számítógépről, ott jobban tudom szépítgetni a bejegyzést, mint így HTML-lel...
Jó éjt!
„Most fáj még, hogy véget ért,
De emléke mindig bennem él,
A szívemben táncot jár,
És eljön majd egy újabb tűzforró nyár...”
„Egy szál gyufa is elveszti fejét, ha könnyelműen lángra gyúl. Én magam is járhatok eképp, ha rám nézel ártatlanul...”
Hát sziasztok! Eljött az az idő, amikor először jelentkezem a nyaralás kezdete óta, jelezve ezzel azt, hogy még nem fulladtam vízbe. Bár a játék, amit húgommal kitaláltunk, és azóta is kitartóan űzünk; valamint a rengeteg kaja, amit mostanában megeszek, lehet, hogy megteszi hatását, és egyszer csak nem bírom majd felcimbálni magam a víz felszínére levegőért. Nah jó, persze ez csak poén. Jó úszó vagyok, valamint az általam elfogyasztott, eszméletlen mennyiségű étel ellenére is csomtsovány. Tegnap, a második ebéd közben húgomnak arról énekeltem, hogy annyira kövér leszek, ha így folytatom, hogy már csak gurulni leszek képes, tehát tesiórán én leszek a labda. :D Még azóta is ezen röhögünk, bár nagy bánatomra a dallamát már nem tudom felidézni... Mondjuk anya ezt cseppet sem bánja. :D Ezt a témát azzal zárnám, hogy az egész nyárom felszedett kilók úgyis egy hét alatt le fognak menni, amint elkezdődik az iskola. Nem hinném, hogy könnyű, és ép ésszel bírható időszaknak nézek elébe... A vasárnap este egy különösen szép emlék számomra, ugyanis három jófej csajjal tölthettem az időt, és ezzel - ha csak egyetlen estére is - valóra válhatott egy régóta dédelgettt álmom. Valamint régen nem volt már lehetőségem lányok társaságát élvezni, és főleg olyan lányokét nem, akiknek azonos az elképzelésük a szórakozásról, mint nekem. A tegnapi és a mai nap lényegeben összeolvadt a fejemben. Az imént írtam napót, és elég nehéz volt szétválogatni az emlékeimet aszerint, mi melyik naphoz fűződik. Meg igazából eléggé olyan, mintha ma jöttünk volna csak. Valószínűleg azért, mert reménytelenül fáradtan érkeztem, és hát kellett két (három) 9-10 órás alvás, illetve sok-sok negyed órás naponszundítás ahhoz, hogy feléledjek. Na szóval a lényeg, hogy nagyon jó itt, ez a legjobb hely, ahol eddig jártam, és bár tegnap este ketten belerondítottak a jókedvembe, azóta ismét jól érzem magam. PusziPá! :D
A tegnapi nap a búcsúzkodásé volt, a holnapi az utazásé, a mai pedig mintha egy bónusznap lenne... Mint amikor a filmekben, könyvekben késleltetik az eseményeket... Holnap végre újra láthatom a gyönyörű családi házat, amiben tavaly megszálltunk, illetve most is fogunk. Gyönyörű szobák, nagy kert, Rómeó és Júliára emlékeztető erkély... Nah, de az még a jövő zenéje. Már pakolgattam, készülődtem... Vicces módon előbb jutott eszembe betenni a hajvasalót, mint a fürdőruhámat. :D Mama csinált egy nagy tálnyi sütit az útra, ami nagyon finom, és már alig van belőle... :P De szerencsére csinál még eg adagot...
Épp most végeztem az alsószoknyám lerakásával, és elég mókás lett, mert annyira nem ügyeltem rá, hogy ponyos legyen, és hát némelyik hajtás csálén áll... De falura elmegy az... Holnap reggel hatkor indulunk. Mjd jelentkezem. Sziasztok! :D
Épp most néztem végig a pankrációt, pedig már egy ideje aludnom kéne... Persze jellemző, hogy most fenn tudok maradni, de tegnap, amikor kellett volna, akkor meg bealudtam - és még azóta is bánom... Az elmúlt másfél hét egy szempillantás alatt röppent el, míg én csak átfutottam rajta, szét sem nézve, ahelyett, hogy minden percet mélyen átéltem volna... Hiába történtek meg olyan dolgok, amikről nyár eleje óta álmodtam, hiszen végig olyan volt, mintha vastag fal választott volna el az életemtől. Napkeltétől napnyugtáig olyan fáradtság, és gyengeség kínzott, amilyet még talán sosem éreztem. A mozgás csak lassan, és nehézkesen ment, este nyolc-kilenc körül pedig olyan álmosság kapott el, hogy onnantól már nem érdekelt semmi, csak hogy aludhassak. Annyi erőm sem volt, hogy a másik szobából átjöjjek a sajátomba... És ez így ment napokig, abban az időszakban, ami a nyaram legszebb részévé lehetett volna. És hiába aludtam bármennyit, képtelen voltam kipihenni magam. Ennek az állapotnak tulajdonképpen most élem tetőpontját, és azért merészelek múlt időt használni, mert reménykedem benne, hogy holnap reggel kipihenten ébredek majd. Nem tudom, mi ez, de már csak a remény maradt, hogy egyszer elmúlik, remélhetőleg még a nyaralás előtt, mert azt igencsak szeretném átélni, és nem csak átfutni, mint egy röpke álmot...
A héten vettem ünneplőt a majdani évnyitóra. Kezdésképpen az eladó mamámmal karöltve egy, mell alatt kezdődő, térdig érő, répafazonú szoknyát akart rámkényszeríteni, mire én mélységesen megijedtem az feszengve álldogáló tükörképemtől. Szóval úgy gondoltam, inkább a semmi, mint ez... A blúz, amit elsőként felpróbáltam, gyönyörű volt, szóval gondolkodás nélkül elhoztam, a harmadik butikban pedig megtaláltam a legszebb ünneplőszoknyát, amit valaha láttam (nah jó, ami nekem a legjobban terszik eddig). Ez lesz az első alkalom, hogy büszkén hordok majd ünneplőt... :D
Nah, én most alszom. Lehet, hogy nyaralásig már nem jelentkezem, de talán mégis... Minden esetre szombatom fellépésünk lesz - kérek szépen sok-sok szurkolást :D -, vasárnap pedig utazunk. :D De majd jelentkezem Tiszaföldvárról is, elvégre mire jó a telefonos internet... : D
AJÁNLOM AZ OLDALT
míra.
ment az a vonal feljebb, de ezután a hét után a nulla egy igen magas érték. Ahogy teltek a napok, én egyre inkább csak ültem az életem romjai között, és sírtam. Próbáltam volna összepászítani a darabkákat, és nem voltam képes elfogadni, hogy a lehetetlennel próbálkozom. Aki megostromolta a várat, az tett róla, hogy ne bírjam felépíteni többé. 
jellemző, hogy most fenn tudok maradni, de tegnap, amikor kellett volna, akkor meg bealudtam - és még azóta is bánom... Az elmúlt másfél hét egy szempillantás alatt röppent el, míg én csak átfutottam rajta, szét sem nézve, ahelyett, hogy minden percet mélyen átéltem volna...