Szerkesztő: míra × Oldalam témája: blog × Tárhely: gportal × Nyitás időpontja: 2011. 04. 21.× Zárást nem tervezem (: × Megjegyzés: mindenért vállalom a felelősséget, amit leírtam, viszont amit csak odaképzelt valaki, azért továbbra sem...
HelóSzija!
míra. 17 éves. pörgős, hangulatember, szerelmes, álmodozó, kedves, bolond,szemüveges, fogszabályzós, néptáncos, meg nem értett művész, amatőr író, rajzos, kémiaimádó, legtöbbször közvetlen, imád enni, elég kocka >> Szeret blogolni, sorozatfüggő, sokszor múltfüggő, egyre inkább vallásos, imádja a péntekestéket!
okosság...
"Úgy csináltam, mint aki nem veszi észre. Nem azért, mintha haragudtam volna rá, hanem mert a szívem és a bizalmam pont összeomlóban volt. És ettől az összeomlástól a mellkasomban légüres tér keletkezett. Mintha az összes ideg elsorvadna a testemben, és belerántanának az ürességbe. Aztán eltűnnék."
Ma fél délutánomat szántam egy bejegyzésre, ami aztán elveszett, én meg eléggé ideges lettem miatta, ami szerintem legalább minimálisan érthető. Ráadásul hirtelen felindulásból, és feledve, hogy érintőképernyős telóm van, levágtam a körmömet, de úgy rendesen levágtam a körmömet, így most szenvedhetek a kézírás funkcióval, ami meg kötözködik velem, nem akarja felismerni az írásomat, pedig nincs is vele semmi gond... És az s betűm márpedig nem egy y-ra hasonlít!
Nah, szóval lassan itt a nyári szünet vége... Én most teszem meg azokat a dolgokat amiket „az utolsó” jelzővel illethetek. Az utolsó éjszakai szórakozás, az utolsó nyugodt, semmittevéssel tölthető napok, órák, percek... Jövő héten nyaralok, aztán pedig rögtön suli... Ez a hetem pedig elég zsúfoltnak ígérkezik. Reggel korán kell kelnem (minden nap), hogy beérjek táncra, valamelyik nap ünneplőt kéne vennem, és ez valószínűleg holnap lesz... A nyaralásra való bepakolás is el fog venni valószínűleg egy délutánt, amit nem mellesleg pontosan tudom, kivel szeretnék tölteni, és az a valaki nem néhány, megtöltésre váró bőrönd... Szombaton fellépek, vasárnap utazunk... És nyílt titok, hogy a nyaralás miatt nem vagyok felhőtlenül boldog, sőt... ugyanis a fiú, akit szeretek, nem lesz ott, és még a gondolat is megőrjít, hogy olyan távol leszek tőle... Meg még ott van az is, hogy osztályfőnököm mindenfele feladatokat küldözgetett nyáron, amiknek a megoldásához be kéne menni a városba... És hát én ha a városba megyek annak nem feladatmegoldás lesz a célja; ezer jbb dolgom van annál... Meg különben is, kinek van ehhez kedve nyáron? Egyébként már ott tart, hogy a szülőknek küldött (vagy küldetett?) panaszkodós e-mailt emiatt... Meg engem személy szerint kinézett magának, és hát ahogy ismerem, tuti szivatni fog, ha nem csinálom meg...
Az elmúlt hétvége még felejthetetlenebbé tette számomra a nyarat, ami lássuk be, már így is messze a legjobb volt eddig. Megközelítettem egy lovat - persze csak a kép kedvéért, merthát mégiscsak egy lovas parkban voltunk, vagy micsoda... De közöltem vele, rám ne merjen nézni; mire ő néhány, mellső lábbal történő dobbantással jelezte irántam való ellenszenvét. De aztán a műanyag rodeó bika kárpótolt engem, ugyanis kezdő mivoltomhoz képest egész sokáig megtűrt magán. Neki üzenem, hogy látjuk még egymást, és akkor még tovább leszem rajta. A pusztaolimpia legalább egyikünknak eredményes volt, és ez minő büszkeség mindannyiunknak! Boldog tulajdonosa lettem egy lovas pólónak, amit az őt tarkító díszítés ellenére is nagyon megszerettem. Vol reneteg isteni finom kaja, no meg egy Janicsák Veca, és egy Takács Nikolas... Szóval jó volt nagyon, és örülök, hogy azokkal az emberekkel mehettem, akikkel mentem. :D
Holnap a gépen majd átnézem, még kicsinositom a bejegyzésem. Jó éjt!
"Engedj el, képzelt világ, hadd lássak én is csodát! Úgy lennék színtiszta nő..."
Ez még annak ellenére is tetszik,. hogy lovak vannak benne... Pedig senki nem utál annyira semmit, mint én a lovakat. Bár az elmúlt napokban elkezdtem hozzászoktatni magam a gondolathoz, hogy egy napig lovak közelében leszek... Majd túlélem... legalábbis remélem... Vasárnap megyünk Domonyvölgybe! :D
Szerethet-e, kinek szíve még a múlt által ütött, nyílt sebből vérzik? Begyógyul-e nyomtalanul a sérülés, mit többszöri hűtlenég okozott? Fog-e még valaha érezni, ko most szíve szerint eldobná kilátástalanná vált életét? Megfordul-e egy folyó sodrása, hogy ne rántsa magával az eltévedt hajóst az egyre közeedő vízesésbe? Elmondja-e élete történetét az öreg fa, melynek állandóan a tövében ülök, s megsztom vele minden titkomat? Igen, tudom, hogy egyre bizarrabb kérdéseket teszek fel. Csak egy kicsit megzakkantam mostanság. Mikor két napja a sarki pizzázóban találkozott a tekintetem a Gergőével, éreztem valamit. Bár ez a valami alig volt több a semminél, de mégis ott volt. Egy apró, tűzgyújtásra képtelen szikra... Egyetlen szívdobbanás, egyetlen pillanat, amely míg tartott, másképp szemléltem a világot. Egy olyan semmi, ami elindított bennem valamit, amiből aztán semmi sem lehetett.
„Nekem nem kell többé boldog dal, hogyha nem rólunk szól...”
Holnap lesz a napja, hogy hosszú idő után újra táncolhatok. És ennek nagyon örülök, de ugyanakkor fájdalmat szít bennem a tény, hogy nem tudhatni, mikor láthatom legközelebb a fiút, akit szeretek. És ilyet már régóta nem éreztem. Mintha egy sötét alagútba kerülnék, s miközben fojtogatnak, arra kényszerítenének, hogy ne álljak meg, menjek tovább, mint kit nem bánt semmi sem. S e béklyótól csupán a fény - Ő - szabadíthat meg, de bizonytalan, mikor érhetem el, hiszen még fel sem tűnt a távolban. És én persze töretlenül megyek tovább, egyik lábam a másik után téve, s igyekszem utam minden másodprcét mélyen átélni, hiszen a földi élet nem áll meg, s nem kezdődik újra, de a seb, mi kínoz, minduntalan fáj. Igyekszem elviselhetővé tenni a vaksötét, fojtó űrt, ami valójában elviselhetetlen. A tegnap egy új tapasztalatot hozott számomra: először éreztem át, mit jelent a munkába temetkezni. Abban bízom, a tánc is képes lesz hasonlóan elkendőzni legalább néhány órára az érzéseimet...
"Újra érzek, újra élek, jégvilágból visszatérek..."
Hali. Miközben hozzátok szólok, a francia Rómeó és Júlia megy mellettem. :D Annyira imádom... Most jön az Óh, magas ég(Ó, magas ég, miért nincs menedék? A szívünk miért kő, csupa kő, és jég? Mondd, Uram, hol jársz most? Miért kell, hogy szolgád eltaposd? Szánj meg, Uram, térden állva kérlek!), aminek nem mellesleg a leginkább hozzámillő a szövege az előadásból. Nem régóta van még meg a francia verzió, azt hiszem, két napja csak. Szerelmem apuja kiírta nekem, és azóta bele vagyok halva.
A mai nap már a fogorvost is megjártam... Múlt héten kettétört a fogszabályzóm egyik, legfontosabb darabja, és teljes mértékben lehetetlenné tette számomra az étkezést. Hétfőtől szerdáig szinte egy falatot sem ettem, és tegnap már rosszul voltam, össze akartam esni... De mostmár oké vagyok, ettem, amint hazaértem, és majd megint megerősödöm. Bár a nő, aki csinálta, visszaragasztotta rám a törött részt, én meg arra számítottam, leszedi... Szóval megvan rá a lehetőség, hogy megint leesik. Az a gond, hogy a fogszabályzós orvosom szabadságra ment, és csak hónap végén tudna rajtam segíteni, de hát kaja nélkül addig nem bírom... Furcsa, de tavaly is ilyenkor lett baja... Ez az én formám! Úgy hívtak be, hogy lekéstem a buszt, szóval jöhettem haza gyalog kb. olyan 4 km-t... De szerencsére felvettek az első tíz méter után. :D
Egyébként tegnap fogadalmat tettem. Nem nézek hátra többé, csakis előre. A jelen: alig van valamim (valakim). Teendő: arra kell gondolni, hogy majd lesz, és nem arra, hogy egykor volt. A múltam mostantól nincs. Tegnap teljesen elveszítettem a bizalmamat valakiben, akibe eddig próbáltam kapaszkodni, mert elhitette velem, hogy reális az iránta érzett barátságom, de rengeteg jel összessége tudatta velem, hogy mekkora hülye voltam. No nem baj. Nam barátkozni jöttem én a gimibe. Akkor meg miért rontaná el a kedvemet, hogy nem is sikerült? Na de ezt a gondolatsort itt zárnám le.
Új regény írásába kezdtem, de szükségem lenne segítségre... A történéseket csak nagyvonalakban álmodtam meg, mondván, hogy majd írom, ami jön. De kellenének olyan részek, amik késleltetik az eseményeket, és ezeknek a barátnőkkel való csacsogást, hülyéskedét szántam. Csak nem tudom, miről beszéljenek... Hogy miről szokás beszélgetni egy rendes csajtársaságban, amit olvasni sem unalmas? A poénkodáshoz szinte egyáltalán nem értek, mozifilmismertetőt nem akarok tartani... A szépítkezés, és a shoppingolás pedig nem hiszem, hogy érdekes olvasmány lenne... Szóval szívesen fogadnék tanácsokat arra, milyen dolgokról csacsogjanak... Jah, és van egy szomszédja is, aki fiú, és szintén jóban van vele, meg két másik fiúhaverja, és velük sem tudom, hogy legyen, mint legyen... Előre is köszi :D
"Mit ér, hogy a szívem most is ver,
és dobban, ha senki nem felel?
"Mi a szívemen, a számon,
A célkeresztet vállalom,
úgyis mindig túlélem...
Bár eltemettetek százszor,
De a föld kivet magából.
Biztosan van dolgom a felszínen... Mi a szívemen, a számon,
A célkeresztet vállalom!
Lőjj már, rajta, tüntess el!
De nem mered, én látom,
Ülve, csendben átkozz!
Bátor vagy!
Büszkén emlékezz majd rám!"
Tegnap éjszaka csodálatos felfedezést tettem. Én jól érzem magam! Ez most ugyanaz az érzés, ami tavaly ilyenkor öntött el. Kipihentem magam; nem volt annyi kötelesség, nem volt annyi külső inger, nem volt annyi érzelemhullám... Ez tavaly sem volt másképp. És tudom, mi lett ebből akkor szeptemberben: egy csinos összeomlás... Hirtelen túl sok érzelem szakadt rám, és nem bírtam el a terhet. És bár félek tőle, hogy ez ezúttal sem lesz másképp, de a lelkemnek az a része, amelyik már érett felnőtt, és nem egy kislány, azt mondja, rendben leszek. Ugyanis egy ideje felfedeztem ezt a részemet - ami egyébként nem is olyan régen nőtt fel. És ez kívülről nem látszik rajtam, mert valami miatt sokszor egy vihogó kislányként viselkedem, de érzem, hogy már ez a részem irányít. És ez a részem nem enged összeomlani. Van, aki nevetségesnek tartja azt a kijelentésemet, hogy én komoly vagyok, pedig így van. És majd meglátjuk, mi lesz belőlem még egy év múlva... Amikor már tudni fogom, mit is szeretnék... Egyébként mostanában sokat gondolkodom ezen... A közeli, és távoli jövőn... Először is hogy szerzek magam mellé olyan embereket, akiket legalább a "haver" jelzővel illethetek? Másodszor: mit kezdjek az életemmel? Ki akarok lenni, és milyen foglalkozást szeretnék? Homályosan már látom, mi lenne a jó, de magamat ismerve ez még változhat. Hiszen én két év alatt a modelltől a kémikusig minden akartam lenni... Aztán néhány napja, valaki azt tanácsolta, vegyem végig, mi mindent szerettem volna eddig, és találjam meg bennük a közös vonásokat, és abból pedig már tudni fogom, mit akarok. És eddig úgy tűnik, igaza volt...
A napokban esett meg először, hogy másképp láttam az életet, mint eddig... Eddig úgy gondoltam, van a gimi, aztán az érettségi után egy nagy sötétség... A semmi... És nem akartam, hogy eljöjjön az érettségi, nem akartam, hogy el kelljen döntenem, mit akarok, hiszen gőzöm sem volt róla, mit akarok. Úgy éreztem, az érettségi egy szakadék, amely elválasztja az életemet az unalmas felnőttkortól. Talán mert még a kelleténél is éretlenebb voltam... Most úgy gondolom, hogy ahogy telik az idő, minden egyre jobb lesz... És már alig várom, hogy dolgozhassak. Hogy a saját lábamon álljak... Persze az sem utolsó szempont, hogy akkor már nincsen lecke... xD
Most lassan itt a nyár vége... Ugye, milyen furcsa? Mama már ünneplő után járja a várost az évnyitóra... És ez nagyon rossz érzés, hiszen teljesen olyan, mintha tegnap lett volna a töri dolgozat, meg a német felelés, és az unalmas fizika, no meg az angol, amin mindig az ellen küzdöttem, hogy elaludjak, és a perceket számoltam visszafelé... Sőt, tovább megyek: olyan, mintha tegnap lett volna tavaly nyár. Hiszen a napjaim olyan gyorsan elröppentek, hogy teljesen azt éreztem, hogy hétfőn reggel felkelek, és mikor este lefekszem, az már péntek este... Mert Isten bizony, nem emlékszem rá, ahogy eltelt az idő. Csupán a határidőnaplóm lapjai teltek roskadásig a címszavakban lejegyzett élménybeszámolóimmal... És minden napra volt elég leírnivaló. (:
Az auguszusom be van táblázva. Úgy néz ki, a jövőhét lesz az utolsó szabad hetem. Rengeteg táncpróba, fellépés, családi nyaralás, és még mindaz, amit majd hirtelen hoz az élet. Tehát ez a hónap is gyorsan el fog illanni, és mikor feleszmélek, már megint a töri dolgozatra fogok tanulni, megint németből fogok felelni, fizikán fogok ülni, és angolon alszom majd... Csak a jó időt hiányolom... Ne már, hogy ilyennek kellett lennie a nyárnak! Hideg, borús, esős, lehangoló... Ne szeptemberben legyen majd nyár, hanem most! És eddig is annak kellett volna lennie...
Ma furcsa módon itthon vagyok. Nem mehettem el dolgozni, mert lefoglalták a helyemet... És ez furcsán érint, mert két hónapig egyfolytában, minden hétvégén jártam. Anya ma is volt... Most már hazafelé tartanak, épp az előbb beszéltem vele... Szóval most abbahagyom az ömlengést, és ideengedem húgomat. Sziasztok!
„Nevess csak! Nevess! De mielőtt elhagyom a Földi világot, rajtam a nevetés sora!” Mit gondoltok? Én azt, hogy ez lesz az új mottóm, motivációm, nem is tudom, minek nevezzem... Az biztos, hogy ezt pont jókor sikerült hallanom... Egyébként az Amadeus című filmből való, amit nem mellesleg rajongásig imádok.
Ez a mai nap... rettentő gyorsan eltelt. Ahogy az utóbbi néhány hét is. És attól félek, hogy az idő csak egyre gyorsabban fog rohanni, és „holnap” ott találom magam az iskolapadban. És én ezt nem akarom! Mert én most jól érzem magam, tetszik a napomnak ez a beosztása, és bármeddig eléldegélnék így... Bár van valami, ami igencsak dühít, és az idő múlásával egyre inkább. Mert olyan dologtól fosztanak meg, ami miatt egyre nehezebb bírnom. Ma úgy éreztem, meg fogok őrülni. A boldogan töltött időt egyre rántja magába egy feneketlen szakadék, így az napról napra egyre rövidebbnek tűnik. Pedig kétségtelen, hogy egyre hosszabb. Szinte egész délutánok tűnnek rövidke perceknek... Meg kéne nyújtani a boldogság idejét, de olybá tűnik, ez lehetetlen.
"A lélek fájdalmától ne féljetek. A kín elhamvad lassan, akár a tűzrakás. Amikor elfoszlik a füstje is, meglátjátok: elvezetett valahová: megerősödtetek."
A tegnapi nap egy bizonyos fordulópont lett az életemben, úgy érzem. Rájöttem, ki vagyok: senki. Hiszen nézzetek csak rám: senki sem keres, senki sem ír, senki sem kérdezi, élek-e még, vagy sem. És ezellen mindig is úgy próbáltam védekezni, hogy áltattam magam. Valamint találtam egy példaképet, és azzá akartam lenni, aki ő. És tegnap megint találtam egy példaképet, és ismét azzá akartam lenni, aki ő... De az őrangyalom, az egyetlen ember, akinek a szívében jut nekem hely (a családtagjaimon kívül), lebeszélt a hülyeségeimről. Mostmár nem tudom, ki vagyok, és hogy ki akarok lenni, de elfogadtam a sorsot, amit kaptam. Talán nem vagyok erős lelkileg, talán nem tudom elviselni, hogy csaknem mindenki elfordult tőlem, de igyekszem. És azt hiszem, tegnap elfogadtam ezt. Igen, egy senki vagyok. Legalábbis ezt érzékeltetik velem. De inkább vagyok egy senki, mint hogy azzá legyek, aki voltam. Tudom, hosszú idő után ez az első ilyen bejegyzésem. Ugyanis megfogadtam, hogy nem engedek betekintést az életembe, és a legmélyebb gondolataimba, nehogy az őszinteségem a saját csapdámmá váljon. És ez így lesz eztán is. De most szerettem volna világgá kürtölni, hogy nem érdekel, hogy nem szeretnek, nem érdekel, hogy nem keresnek, nem érdekel, hogy átnéznek rajtam... Bátran indulok a jövő elébe, hisz nem tudhatom, mit rejt... Talán valaha fontos ember leszek, talán maradok senki... De bármi is legyen, meg kell békélnem vele, és a boldogságot kell keresnem, mert ha elrontom az életemet, nem kérhetek másikat. Egyébként is furcsa ez az egész... Hétről hétre más városokba, falvakba járok dolgozni, új emberek közé kerülök, és gond nélkül megtalálom velük a közös hangot. Néha nagyon jót beszélgetünk. Akkor tán csak nem bennem van a hiba, amiért néhányan nem tudnak kijönni velem...
Ünnepélyes naphoz érkeztünk. Ma megosztom veletek a tegnap este írt versem egy részét. Nem ez a legjobb irományom, de az érzéseimet tükrözi.
...És hogy én ki vagyok, ki ezt a sok hülyeséget összehordja?
Az embereknek egy senki, kinek szerelme lett mindenhatója.
Nem hív senki, nem keres senki, mindenkinek levegő vagyok,
De mióta mindennél jobban szeretek, szívemben remény fénye ragyog.
Őáltala jobb ember lettem, becstelen ma már nem vagyok,
De ha kezünk egysezr széthullik, megint sötét szakadékba zuhanok.
Míg velem van, érzem magam valakinek, s ez csodás,
A lelkemben csaknem megszületik egy új világ, új varázs...
Tán hasztalan porszem vagyok, s az első szembejövő eltiporhat is,
De míg Őt nem ismertem, senki voltam, s senkivé leszek, ha elhagy is...
Ne nevessetek ki nagyon... Krisztiánon kívül még senkinek sem mertem megmutatni verseimet...
...de biztos oly hamar véget ér majd, mint az előző...
Amy Winehouset holtan találták. Vasárnap hajnalban, Újszászról hazafelé jövet hallottam a rádióban, és teljesen ledöbbentem. Nem állítom, hogy nagy rajongója voltam, sőt, annyira még csak nem is szerettem, de akkor sem hittem volna, hogy ilyen hamar meghal. Végtére is, 27 éves volt... Mondjuk az is igaz, hogy drogozott kegyetlenül...
Tegnap olyan jót aludtam... Hihetetlen érzés volt, hogy kipihenhettem magam... Azt hittem, sosem érünk haza... Mindenféle problémákból kifolyólag csak éjjel kettőkor indulhattunk el haza. Fél négyre voltam itthon... FÉL NÉGYRE! Igazuk volt azoknak, akik nem jósoltak túl hamar történő hazaindulást... Fél egy körül már annyira fáradt voltam, hogy német fogalmazást írtam róla... De már mindegy. Megtörtént, túl vagyok rajta, valószínűleg lesz még ilyen... És most pedig megint eleredt az eső. Hogy én mennyire utálok minden vihart, esőt, és hasonlókat! Napozni akarok! És hőséget akarok! Where are you, summer?
"Akinek a tenger fenekén kell élnie, az ne szökjön fel a felszínre, hogy levegőt vegyen, lássa a napot, mert annál nehezebb lesz visszatérni."
Még mindig Újszászon vagyunk, és jelen pillanatban „arról álmodozunk”, hogy éjfélkor elindulhatunk haza. Bár dolgozni már nem dolgozunk; mi, központosak az irodában ülünk, és várunk... Néhány boltos az eltéréslistákkal bíbelődik. A kijavított listák lassanként szivárognak befelé... Lassan... És az idő csak telik, és mi már egyre inkább mennénk haza... Az út két órás, aminek tudata még rosszabbá teszi a várkozást... Bár én elvagyok, fő, hogy dolgoznom ma már nem kell. Csak egyre inkább érzem, hogy homályosul el előttem a világ, és csukódik le a szemem. És még egy listát hoznak... Már a tömérdek koffein hatása is elmúlt, amit ma magamba tömtem, egy energiaital, és egy liter kóla formájában... És már biztos, hogy csak holnap hajnalban érek haza...
AJÁNLOM AZ OLDALT
míra.
A tegnapi nap egy bizonyos fordulópont lett az életemben, úgy érzem. 
hallottam a rádióban, és teljesen ledöbbentem. Nem állítom, hogy nagy rajongója voltam, sőt, annyira még csak nem is szerettem, de akkor sem hittem volna, hogy ilyen hamar meghal. Végtére is, 27 éves volt... Mondjuk az is igaz, hogy drogozott kegyetlenül...