Vannak emberek, akik szerint a véleménnyilvánítás megbocsáthatatlan bűn. És vannak emberek, akik szerint minden olyan írás, ami igazságtartalma miatt negatív fényt vet a hírnevükre, az sértő. Sértő, ha leírom, hogy rosszul érzem magam, sértő ha azt mondom, magamra hagytak. De ha csupán arról írok, bennem mi zajlik, s szinte még említést sem teszek másokról, az is sértő. Sértő, ha köszönök, sértő, ha nem. Sértő, ha levegőt veszek, ha beszélgetek emberekkel, ha jól érzem magam, és nem vagyok komoly. Ugyanakkor sértő, ha más viselkedését diszkréten véleményezem, nem kibeszélve őt természetesen. Mindezekkel szemben én úgy érzem, nem a fent említett dolgok megbocsáthatatlanok. Inkább azt minősíteném eme jelzővel, amikor valaki olyan embert tesz tönkre, tipor porba, foszt meg a blodogságától, és az örömétől, akit egykor barátjaként emlegetett.
Amiért ezt most írom, az az, hogy hónapokig hallgattam. Tűrtem, hogy azok az emberek bántanak meg napi szinten, akiket 'barátnő' címszó alatt emlegettem. Ha vidám, pörgős kedvem van, néhány durva megjegyzéssel odavágnak a hangulatomnak. Durván beszélnek velem, mindenhol ott hagynak, kiránduláson kizárnak a szobámból, és engem tesznek hibássá... Minden lépésembe belekötnek, és a bajban nem kiállnak mellettem, hanem megmagyarázzák nekem, hogy nincs igazam. És mikor kiborulok, és szóvá teszem, mindig ugyan azokat a válaszokat kapom: "Megváltoztál." "Nem olvasol már annyit." "Nem vagy már az a cuki, visszahúzódó kislány." "...és egyébként is, őszinte leszek: irritál a jelenléted." Ezen dolgok egyike sem magyarázat, ezek kifogások. Kifogások, melyek a valóságot hivatottak elrejteni. Néhány hete besokalltam. Besokalltam a rengeteg bántástól, amit kaptam, és attól, hogy az utóbbi időben (csúnya leszek) egy pórázától megszabadított, és szabadon engedett kutyaként bántak velem. Ha valahol otthagytak, s utánuk mentem, elfogadták. Ha nem mentem, nem hiányoztam. Ha valaki valaha is barátja volt az embernek, nem teszi őt tönkre. Nem igyekszik lerázni, s nem beszél vele lenézően, durván.
Az osztálykirándulásról írt bejegyzésemben lelkiztem kicsit. Elmondtam, mi mindent gondolok, és mennyire elkeserítenek a történtek. És bár némi harag volt bennem, ezt írás közben nem engedtem felszínre törni. Mert elvem, hogy nem alázok meg, és nem szidok senkit. Akit meg valaha is szerettem (mint barátot), azt nem bántom. A bejegyzés megírását követő napon mégis órási harag fogadott suliban. Hogy én 'hogy vagyok képes ilyen stílusban, és ilyen felháborítóan, és ilyen szavakkal, stb... Embereket szégyenítek meg, mit fognak ezentúl gondolni rólam...' Meg úgy mindent megkaptam. Hazaérve leültem a gép elé, és végigolvastam, mit írtam. Hiszen sokszor már a "küldés"-gomb lenyomása után elfelejtem, miről is írtam. És meglepődve, vagyis inkább megdöbbenve néztem a végén az írásomat, keresve benne akár egyetlen sértő szót is. De hát nem találtam... Majd megkérdeztem egy-két kívülállót, és ők is azon a véleményen voltak, amin én.
De még a mai napig ugyan ott tartunk... Sőt, romlik a helyzet. És bevallom, volt már pillanat, amikor megbántam, hogy az a bejegyzés nem volt valójában sértő. Mert akkor legalább érteném az okát a nagy sértődöttségnek, ami mára durva bosszúállásba torkollott. Egy ember játssza a sértődöttet, és igyekszik tönkretenni engem. Minden délutánra programokat szervez az egykori barátaimmal; ha odamegyek a társasághoz, úgy helyezkedik, hogy háttal legyen nekem, így érzékeltetve, hogy ki vagyok zárva onnét. Összenőtt az emberekkel, akiket szerettem (szeretek...), és minden mozdulatával bántani igyekszik. Csak egy hibája van a dolognak: ő nem tudja, milyen egyedül lenni (emberek, akik ezt a mondatomat mindig félreértik: tudjátok, hogy értem). Nem tudja, milyen, amikor csak annyira vannak barátaid, amíg megbeszéled velük a matekdogát, majd ki vagy dobva körükből. Amikor szinte csak magadra számíthatsz. Amikor iskola után nincs kedved hazamenni még, szivesen járkálnál a városban, vagy ülnél be valahova az egykori barátaiddal, de azok minden egyes délután otthagynak. Nem kellesz, nem vagy hivatalos még egy városjárásra sem. Még egy délutáni beszélgetésre sem. És amikor a régi szép idők emléke kissé előjön, és vidáman beszélgetsz a lányokkal, akikkel szeretnél, akkor beül eléd, háttal neked, és kiszorít onnan. Tegnap délután már egész jól voltam, nem éreztem, hogy barátok terén egyedül lennék. És akkor itt ez a ma... Azza számítottam, hogy majd csinálunk valamit együtt, mire emberünk elköszön tőlem, és lelép a társasággal. És még ő a sértődött. Azt állítja, felháborító, és megbocsáthatatlan módon szidalmaztam az olvasóim előtt, és ezért láthatóan düh, és bosszú vezérli. Én pedig csupán annyit mondok: van rá elég tanúm, hogy nincs igaza. A múltkori bejegyzésemben sértésnek még nyoma sincs, és ezt bárki láthatja. Ám most muszáj volt megszólalnom, mert ezúttal messzire ment. Kétely nélkül állíthatom, hogy szinte az életemet tette tönkre. De legalább felismertem, kik azok az emberek az életemben, akiknek a szeretete valóban őszinte és értékes. És a "barát" szót mától nem használom bárkire. Mert nem tudhatom, kiben bízhatok, és kiben nem.
Bocsi, hogy ezt végig kellett olvasnotok, de olyan durva, és reménytelen a helyzet, hogy nem hallgathattam tovább...
Hiszek a sorsban, és bízom benne, hogy minden okkal történik. Nem tudom, mi a szándéka a sorsnak velem, de idővel kiderül. Ugyanakkor tudom, hogy én eddig még minden fájdalmat visszakaptam az élettől, amit okoztam, így tehát hiszem, ezúttal is így lesz. A lényeg, hogy a mai nappal megkezdődöt a nyári szünet, és mostantól két és fél hónapig én választhatom meg, kiket engedek be az életembe ebben az időben. És meg is fogom válogatni...

"Néha hiányzol, és nem bírom, ha nem vagy velem. Szükségem van a jelenlétedre, még ha nem is nézek rád. Néha ellöklek, mert félek. Megijedek tőled, pedig nem bántasz. Néha futnék veled akármeddig, akárhová, csakhogy együtt lehessünk. Néha úgy érzem, nem jó ha itt vagy, és nézel, mert elvársz dolgokat és lehet, hogy nem tudom megtenni. A szívem megszakad, ha mással látlak, de nem szólok egyetlen szót sem, csak elsétálok. Nem tudok soha haragudni rád úgy igazán, pedig lehet olyat tettél, amiért másnak már nem jutna a bocsánatomból. Néha, ha rád gondolok, sírook, néha nevetek, néha ordítok, aztán megint ott a mosoly az arcomon. Lehetne egyszerű, de nem."

"Minden gondolatomat Ő köti le. Repülök, lebegek, szárnyalok, akár egy pillangó. Olyan, mintha mindig is ismertem volna őt. Máskor pedig idegennek tűnik. Lehet, hogy ez mindig így van, ha az ember igazán szerelmes..."

Egy napon igy szólt Éva az Úrhoz:
-Uram, gondban vagyok....
-Mi a hézag, Éva?
-Uram, tudom, hogy teremtetted és nekem adtad e gyönyörű kertet, eme csodás állatseregletet, meg azt a mocskos kigyót is, de ennek ellenére nem vagyok boldog.
-Miért Éva? szól a hang fentről.
- Uram, egyedül vagyok és elegem van az almából.
- Ebben az esetben Éva, tudok egy megoldást. Megteremtem Neked a Férfit.
- Mi az a Férfi?
- E teremtmény tökéletlen lesz, sok hibával. Hazudni fog és csalni, hiú és dicsekvő. De azért nagyobb lesz, erősebb, örömmel fog vadászni és ölni. Viccesen fog kinézni, ha izgalomba jön, na de mivel panaszkodsz, úgy fogom megalkotni, hogy kielégitse testi szülkségleteidet. Igaz, kissé bolondos lesz és olyan felesleges dolgokkal fog foglalkozni, mint a birkózás és külömböző labdajátékok. Nem lesz egy briliáns elme, úgyhogy szüksége lesz a tanácsaidra, hogy helyes irányba tereld gondolatait.
-Szuper!!! mondta Éva és ironikusan felhúzta szemöldökét.
-És hol itt gubanc, Uram?
-Egy feltélellel kapod csak meg!!
- Éspedig?
- Ahogy mondtam, beképzelt lesz, arrogáns és léha. Tehát el kell hitetned vele, hogy Őt teremtettem először. Ne feledd, hogy ez a mi titkunk lesz: tudod, köztünk nők között.....
(Lilitől nyúltam le, aki az internetről nyúlta le, de szerintem haláli... (: )
 

Natyra rájön az ötperc...
- Az a fa ferdén áll a hegyoldalban... Miért áll ferdén? Hát így ki fog dőlni... Elernyednek az izmai...Hogyhogy nem dőlt még ki? Rossz nézni, ahogy szenved.
K.: Öööm... Az a fa nem fog kidőlni, ugyanis egy növénynek kb. akkora a gyökere, mint a lombja, és így tud kapaszkodni.
Én: Ezek szerint ha télen a fa elhullajtja a leveleit, akkor a gyökere is lehullik? [...] Különben is, az a fa félbe fog törni hamarosan, ugyanis görbe a törzse, és ezért nem tudnak kiegyenesedni benne a cellulóz szálak, és fel fognak szakadni a kötései...

"Tudta jól, nem értették,
Soha nem szerették.
Szíve mélyén vak remény,
de ha elment, nem keresték..."
 

"Őrült vagyok, van, aki ezt mondja rám,
De a világ tesz ilyenné, nem az én hibám.
Ölj meg, hajóm süllyeszd el az előítélet tengerén,
És ne tudd meg azt, hogy nem vagy más,
Csak ugyanolyan, mint én..."

Hát ez a mai nap... Végem lett teljesen. Mennünk kellett iskolába, és 3D filmet néztünk, meg számítógépeket próbáltunk ki... Kb. ennyi volt...Nekem pedig indult azzal, hogy számomra nem teljesen érthető okokból borzasztóan rosszul éreztem magam lelkileg. De annyira, hogy az valami iszonyatos... Felért egy szerelmi csalódással...Tényleg nem értem, miért ért el ennyire... Vagyis hát indult abból, hogy elveszítettem a baráti társaságba való tartozást, és jelenleg csak egy porszem vagyok, aki azzal beszélget, aki éppen ráér... De nem hívnak sehová, nincs már közöm azokhoz az emberekhez, akiket ezidáig barátomnak neveztem. És én eddig próbáltam harcolni, de Krisztiánnak igaza van: feladtam. Nincs már erőm ahhoz, hogy folyamatosan mások barátságáért harcoljak. Egy ember tesz (tett) nekem keresztbe (nem tudom, akarva, vagy akaratlanul...), és miatta teljesen felborult az életem.
Talán valóban túlreagálom. Hiszen mégsem dőlt össze a világ... És talán mégis... Bennem egy világ omlott össze... Nem tudok azzal együtt élni, hogy mindenből kimaradok; hogy az egykori barátaimhoz nem lehet közöm... Igen, én is tudom, ez mekkora hülyeség, de ma valahogy ezt éreztem... És nem túlzok ha azt mondom, hogy egész nap sírtam... Csak éppen igyekeztem elfolytani, míg végül csak belül sírtam... De sokszor egyetlen szó is előhozta... Tegnap este már teljesen beleéltem magam, milyen lesz új iskolában kezdeni a következő tanévet... Távol a romoktól, amiket nap mint nap muszáj látnom... Már tervezni kezdtem az új életemet... Aztán Krisztián megint visszarántott. Hogy ne menjek, harcoljak inkább, a menekülés nem megoldás semmire... És hát ő igencsak nagy hatást gyakorol rám...
Őszintén, nem tagadom, hogy bolond vagyok, meg hogy talán túlreagálom. De egyszerűen nem bírom. Hiába határozom el itthon, hogy összeszedem magam, hiába képzelem, hogy lelkileg erős vagyok, hogyha amint kilépek az ajtón, elvész minden pozítív gondolatom, és érzésem. Talán idővel harcolni fogok ismét. Ez az idő legyen akár néhány nap, néhány hét, vagy több, mint egy hónap... De most még nem vagyok képes rá... Jelenleg ott tartok, hogy feladtam, és sebezhető vagyok.

"Oh, magas ég, miért nincs menedék?
A szívünk miért kõ, csupa kõ és jég?
Mondd, Uram, hol jársz most?
Miért kell, hogy szolgád eltaposd?
Miért kegyetlen annyi ember?
Miért örvénylik bosszútenger?
Szánj meg, Uram! Térden állva kérlek!"

Istenem, milyen helyzetbe kerültem... Vannak barátaim, és mégsincsenek. Jól érzem magam, és mégsem... Egyedül vagyok, és mégsem... Bevallom, már nem várom a nyarat sem... A terveim köddé váltak csaknem teljesen, s életem első boldog nyarának a lehetősége is megsemmisült. Olyan üres minden előttem, és bármit teszek, nem tudopm megtölteni élettel, tervekkel a nagy semmit.

Szombaton megyünk iskolába, 3D filmet nézünk majd, vasárnap pedig talán megetek megint dolgozni. Talán... Imádkozom, hogy összejöjjön... Bár amilyen szerencsém nekem van... Tegnap például leöntöttek a saját forrócsokimmal figyelmetlenségből, és még én voltam hibássá téve... Pedig az én fehér gatyám látta kárát... Holnap meg írhatok dogát föcin topográfiából azért a négyesért, amit azért szeretnék megkapni évvégén. Csakhogy én ehhez hülye vagyok. Nem látom át a térképet, nem tudom megjegyezni, mi hol van... Szóval meglátjuk... Plusz első órában matek doga a szinusz koszinuszból, és azok ábrázolásából; amit még mindig nem tudok..

Az elmúlt kb. egy hétben egyre inkább erőt vett rajtam a fáradtság, s egyre inkább képtelennek bizonyultam kialudni. Bármikor feküdtem le, bármit tettem ellene, csak nőtt, és nőtt. Szerda  körül már olyannyira elért, hogy csupán hasznavehetetlen félhullaként bolyondtam az iskola folyosóján. Sőt, estére a memóriám kiszortírozta az aznapi eseményeket, tehát van egy-két nap, amire szinte egyáltalán nem emlékszem. A hétvégét elvileg pihenésre szerettem volna szánni, ám a sors másképp akarta... Pénteken és szombaton osztálykirándultunk, vasárnapra pedig meghívást kaptam életem első CBA-s leltározására. Tehát csütörtökön igyekeztem kialudni magam. Nem akartam hullafáradtan útnak indulni, a leltározáshoz pedig éberség kell. Talán nem olyan nehéz kitalálni: nem sikerült kipihennem magam. Sőt, a helyzet még tovább romlott... És bár a buszon jót hülyéskedtünk, amit élveztem, s ezért nem volt fáradtságérzetem, ám első programként a gyöngyöspatai templomban tartott nekünk egy férfi előadást a templom történelméről, majd az osztályfőnök kezdett heves feleltetésbe az épület építészeti stílusjegyeit illetően. Itt egyrészt erőt vett rajtam a kómás állapot, másrészt az idegesség. Most mondd meg, mégis ki álmodik arról, hogy osztálykirándulás gyanánt templomot nézzen, és azon morfondírozzon, milyen stílusban épült meg a boltív, az apszis, meg ilyenek...? Nah jó, biztos van ilyen ember, de az nem én vagyok. Aztán az előadás végeztével rákényszerültünk, hogy szemügyre vegyük a templom minden egyes szögletét, bár azt hiszem, legtöbben csak néztük, de látni nem igazán akartuk... Ekkor akadtunk rá az egyis sarokban elhelyezett vendégkönyvre, ami igencsak megragadta a figyelmünket. Hogy miért? Mert minden írás nyugdíjaskluboktól származott, kivéve azt, amelyik környezetbarát társaságtól. 'Ez való neked, 10.B!' Ezt követően felmásztunk egy hegyre, ami végülis egész jó volt. Szép volt a táj, bár korán volt még, és elég hideg szél fújt...
Eztán elmentünk Gyöngyösre.  A cuccainkat lepakoltuk a művelődési házba, és a busz otthagyott. Majd kaptunk két óra kimenőt. Szerény kis csapatunkkal célba vettük a közeli BurgerKing-et, majd egy lángosost, egy élelmiszerboltot (ugyanis előre megmondták, hogy a reggeli vega lesz, tehát nagyon kellett valami hús...), ott vettünk sonkát, aztán még egy cukrászdába is benéztünk. A hátramaradó időben pedig egy parkban feküstünk a füvön...
Megnéztük a gyöngyösi főiskolát, kaptunk idegenvezetést... Számomra unalmas volt, ugyanis nem volt légkondi, én pedig nem birom az állást, pláne nem fülledt melegben... Ráadásul megint elkapott az álmosság, és talán néhány pillanatra be is aludtam néha-néha...
Majd kisvasúttal irány Mátrafüred, ott elfoglaltuk a szállást, és végre szabadok voltunk. Néhány lépésre a mi szobánktól volt egy biliárdasztal, amit páran tüstént el is foglaltak. Épen az ablakban ülve néztem a mittom hanyadik meccset, mikor Máté kopogott az ablakon, hogy menjek ki. Kimentem, éppen fákat aprítottak. Beszálltam én is... Jót hülyéskedtünk... Aztán néztem még a biliárdot kicsit, egyet én is játszottam... Majd bementem a lányokhoz, de a lányok sehol... Kiderült, hogy kimentek a faluba, de nekem nem szóltak... Hát igen, elfelejtettem nekik szólni, hogy én is mennék, ha esetleg mennek, de gondoltam, van bennük annyi, hogy nem hagynak ki... Nem volt... Na de mind1... Beszélgettem Anikóval, kiöntöttem neki a szívemet, és úgy tűnt, megértett, bár kitudja mit gondolt rólam... Éppen elkértem a telefonját a fészbukom megtekintése céljából, mikor Máté benyit a szobába, hogy Güzü menjen ki (újabban így hív engem...). De Anikó kizavarta... Aztán vagy húsz percig kopogott az ablakon, hogy menjek már ki. Csak kimentem, de vittem Ancsi telóját is. Nem tudtam, mit akar a srác... Elindult kifelé a kapun, az utca végét megcélozva. Én vele tartottam. Kilyukadtunk egy igen szép parkban, és ott ültünk le hülyéskedni. Ki akartam szedni belőle, mit akar tőlem, hiszen az elmúlt napokban voltak furcsa beszélgetéseink... De nem árult el semmit. Aztán megláttam, hogy vannak kipakolósok, és vissza akartam szaladni pénzért, hiszen egy ideje már szeretnék neves karkötőt a barátom nevével... De Máté nem jött... Azt mondta, olyat nem vehetek... A beszélgetésünket inkább nem részletezném... Nem egészen fél óra múlva Anikó telefonja csörögni kezdett. Én nem tudtam, ki az, hiszen álnéven volt beírva az illető. Vissza akartam rohanni vele a panzióba, de Máté felvette. Néhány perc múlva megint csörgött, de nem tudtam, hogy kell felvenni... Hiába, digitális analfabéta vagyok. Később megint csörgött. Felvettem, és Anikó dühösen mondta, hogy azonnal szolgáltassam vissza a telefonját. Sosem hallottam még dühösnek, és ez fura volt... Visszaindultunk. Máté mondta, hogy külön kéne visszamennünk, de hát mondom mégis ki láthat meg minket együtt? Beléptünk a kapun, és abban a pillanatban szembetaláltuk magunkat a baráti társaságommal, és Krisztiánnal (aki mellesleg a barátom...). Azt hittem, megöl... Egy dolgot nem értettem: a barátnőim haragját. Mi közük nekik ahoz, hogy én mikor, kivel, és hol? De most tényleg... A barátság lényege nem az, hogy csak akkor szeretjük az embert, amikor befolyásolni tudjuk, és a magunk képére tudjuk formálni, hanem akkor is, amikor a saját feje után megy, és a saját útját járja. Megmondhatom neki, mi a véleményem, de nem közösíthetem ki, mikor nekem nem okozott rosszat... Nyársalásról lemaradtam, pedig az lett volna a napom egyik fénypontja... Eztán néztem a biliárdot, de már igencsak untam a dolgot, így kimentem az udvarra, ahol néhányan röpiztek. Beálltam én is... Elég jó volt, sokat hülyéskedtünk. Csak aztán besötétedett, nem volt kinti villany, és én inkább kiálltam, mert nekem nem buli úgy játszani, hogy egyáltalán nem látom a labdát...
Visszamentem bilárdot nézni, de hogy óvakodjak az elalvástól, ami már vészesen közeledett, kimentem az udvarra. Ott mi történt? Összehozott a sors Mátéval. Dumálni kezdtünk, de a legfontosabb kérdésemre akkor sem kaptam választ. Ehelyett egy olyan kéréssel fordult hozzám, amit lehetetlen lett volna, és igazából nem is akartam teljesíteni. Azt akarta, vegyem rá Krisztiánt, hogy leköltözzön abba a szobába, ahová nem akar, hogy ő a cimborájával lehessen. Felvetettem Krisztiánnak, de nem erőltettem túlságosan...
Este megint összekeveredtem Mátéval... Hülyéskedni akartunk, de mivel az emberek többet látnak bele a kapcsolatunkba, el kellett zárkóznunk valahova. Szereztünk a portáról egy kulcsot, és bementünk abba a szobába, amit az nyitott. De nem voltunk sokáig... Máténak támadt egy remek ötlete, miszerint ő költözhetne le a haverjához. Tehát kinyitotta az ajtót,. és távozott. De előtte így szólt hozzám: "Most bezárlak ide, és mindjárt visszajövök, oké?" Én meg gondoltam, nem vagyok olyan hülye...
Majd megint a biliárdasztal mellé kényszerültem. De az elalvás már vészesen közel járt hozzám, pedig még csak kilenc volt, úgyhogy sétálni in dultam. Kint találkoztam is néhány emberrel, és váltottam velük néhány szót, de aztán a hűvös levegő beüldözött. Máté kérte, hogy várjam meg, de eltűnt. Néztem mindenhol, semmi. Jó sok idő múlva került elő valahonnan egy csomó lánnyal, de akkor már nem az az ember volt, aki előte. Bunkó lett, és egyszerűen csak a szex körül forogtak a gondolatai. Két-három lány után is loholt, és mászott volna rájuk. De nem voltak köztünk sookáig, megint készültek valahová, ám ezúttal velük mentem. És hová jutottunk? A harmadik emeleti, a lakásban a leggyönyörűbb, és legfelszereltebb szobába. Ráadásul a lakói úgy televásárolták kajával, mintha legalábbis két hétre mentünk volna... Leültünk beszélgetni, hülyéskedni, és  úgy rohant az idő, hogy hajnali háromkor eszméltem rá, hogy mennem kéne aludni, hiszen vasárnap leltár, és egyébként is szeretettem volna kialudni magam... Tehát elköszöntem mindenkitől, és lebandukoltam az alsó szintre, ahol is azzal szembesültem, hogy kizártak a saját szobámból. Egyszerűen nem akartam elhinni... Másnak nem alap dolog, hogy amíg nincs bent minden szobatársa, addig nem zárja be az ajtót? Plusz még telefon sem volt nálam... Így visszamentem ahhoz a csapathpz, akikkel addig töltöttem az időt. Azt mondták, nyugodtan aludjak, és bár nem mertem, mert tudom, milyenek, de aztán mégiscsak elbóbiskoltam, akaratlanul is. És arra ébredtem néhány perc múlva, hogy a képembe nyomtak egy tubus fogkrémet. Felpattantam, és rákentem arra, akitől származott - Mátéra... Kimostam a hajamból, meg lesikáltam az arcomat, és visszafeküdtem. Hát nem megint elaludtam? Ekkor egy kis tusfürdőt kaptam... Szóval harmadszorra már nem kockáztattam meg az elszundítást... Fél órát sem aludtam. A szobámba olyan reggel hat körül méltóztattak beengedni, amikor már nem tudtam volna eleget aludni úgysem, hiszen hétre be volt jelentve a reggeli... Szóval kérdezem, miért zártak ki, mire még én voltam a hibás... Lenéző stílusban odavágták, hogy úgysem aludtam volna, meg hogy miért nem mentem be korábban... Nem tudom, nekem az osztálykirándulás nem az alvásról szól... De én elfogadom, ha valakinek igen, csak akkor velem se csesszenek ki emiatt... Felmentem Krisztiánékhoz. Máté éppen akkor feküdt le, és mihelyt bealudt, leöntötték tusfürdővel. Erre felkelt, és a létező legalpáribb stílusban kezdett szidni minden jelen lévőt. Majd közölte, hogy fürödni készül, de nem a fürdőben akar levetkőzni, hanem a szobában, szóval mindenki tünjön kifelé. Jöttek még belőle egy jóideig a szebbnél szebb kifejezések, de aztán felhúzott, és otthagytam. Visszamentem a lányokhoz, akik akkor már eléggé éberek voltak ahhoz, hogy a nyakamba zúdítsanak egy rakat lenéző stílusú szidalmat azért, amiért kizártak...
Reggeliztünk, a sonka életmentő volt... Én pedig hullafáradt voltam, és hát nem igazán tudtam értékelni a számomra mentolos teát... Összepakoltam, buszra szálltunk, és útba vettük Sástót. Ott megnéztük a kilátót, amin már többmilliószor voltam (többek közt a hatodikos osztálykirándulás alkalmával is, amit agresszív osztályfőnököm tet színessé), de akkor volt az első, hogy nem féltem... Boboztunk, megnéztük a játszóteret, aztán gyalog mentünk vissza Mátrafüredre. Eztán kisvasúttal vissza Gyöngyösre, megnéztünk egy igencsak unalmas múzeumot, ráadásul ekkorra már nem is tudtam magamról... Az egyébként baromi jól volt megszervezve... Kaptunk asszem egy órát, hogy körülnézzünk a múzeumban, és megebédeljünk valahol, de csak úgy mehettünk ki a múzeumból, ha az összes cuccunkat magunkkal cipeltük... Tehát megszakadtunk. És ekkor erős dózisban megindultak a lenéző, durva, gusztustalan megjegyzések a barátnőimtől az én irányomba, amiket mégcsak nem is értettem... Állítom, egy megcsalt ember nem durva ennyire... És mindez úgy, hogy én egyetlen rossz szót sem szóltam... Ott szakadt el a cérna, s így az a nap lett a vízválasztó az életemben. Megláttam az emberek valódi oldalát. Megláttam, kik azok, akik valóban jót akarnak nekem, és kik akarnak földbe tiporni. És mindezt azért, mert már nem vagyok befolyásolható. Mert nem aludtam el, amikor ők, mert nem voltam velük egész nap... Mert a mi családunkban mindnen nőnemű személy férfiakkal, fiúkkal érzi jól magát, és ezt én is örököltem. Elgondolkodtam, ki is vagyok én, és rájöttem, egy senki. Egy senki, akibe mindenki belerúg. Azok az emberek, akiket eddig a 'barátnő' kifejezéssel illettem, nem építő jellegű kritikákkal látnak el, bántani igyekeznek. Az utóbbi időkben hetente többször fordult elő, hogy kidobtak a társaságból, csak mert nem vagyok már az a kislány, aki tavaly... Tavaly talán a befolyásolható kishugukat látták benne, de most már a saját utamra léptem. Ők pedig mindha igyekeznének ellökni, a régi énemet akarják... Azt a Natyt, aki tavaly szeptemberben megszeppenve, magába fordulva, valódi gondolatait, érzéseit, és vágyait elrejtve, eltitkolva kezdett új életet egy új iskolában. Most, hogy már magam vagyok, mostmár nem kellek. Egy báb kell... Csakhogy én nem barátkoztam szinte senki mással, hiszen annyira bíztam bennük, s mostmár késő. Kialakultak klikkek, és zárt csoportok, amikbe lehetetlen beférkőzni. Most szinte magam vagyok, és nem találom a kiutat. Ma átgondoltam: két dolgot tehetek. Az egyik, amire mindenki sarkall, barátok keresése, és az életem újbóli felépítése így, mínuszból, alapok nélkül. Vagy pedig elmenni innen messzire, magam mögöt hagyni mindent, s olyan helyen kezdeni új élet építését, ahol még van lehetőségem lerakni az alapokat. Mert itt már nincs. Itt már csupán ingatag váram lehet, törékeny falakkal. Vajon mit akarok? Egyre inkább érzem, hogy nem bírom tovább. Újra és újra látni a régi romokat, amiket bomba robbantott fel, s amikből már az életben nem lesz épület, fájó. De egy teljesen idegen társaságban kezdeni pedig nagyon nehéz. Ki tudja, mi várna rám... Ráadásul pályaválasztás előtt állok, hiszen jövőre kezdődnek az érettségi előkészítők... Bár tudnám, mit csináljak... Most valahogy nagyon mennék... Egyébként az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor reggel mondtam Évának, hogy úgy tűnik, új iskolát keresek valahol messze, és az ő válasza csupán ennyi volt: "OKÉ." Mijntha az ellenségemtől kértem volna engedélyt távozásra... És én vagyok hibássá téve mindenért... Azért, hogy kizártak, és azért, hogy nem csupán velük töltöttem az estét. Nem tehetek róla, hogy nekem nem az az osztálykirándulásos programom, hogy éjfélig átbeszélem a múltat, aztán alszok... De ettől függetlenül nem gond, ha más erre vágyik, egyetlen rossz szó nélül lelépek. De cserébe elvárnám, hogy engem is értsenek meg... Az pedig nem csak számomra alap, hogy nem zárom be az ajtót, amíg nincs bent minden szobatársam...

A vasárnapi leltár viszont nagyon jó volt. Számomra felért egy nyaralással... A munkát élveztem, szabadidőm meg elég sok volt, amit evéssel, ücsörgéssel, Lacival (ő volt a párom) való hülyéskedéssel, és hasonlókkal töltöttem. Ha ez nem lett volna, még most is depis lennék. Vagyis most nem vagyok túl fényesen, de reggel legalább pörögtem. De egyeseknek ez is fájt, így tettek ellene... Hát igen, némelyeknek ennyit jelent a barátság... Aki ugyanolyan, mint én, azt szeretem, aki eltér tőlem, azt gyűlölöm. Szóval nem tudom, mi lesz. De ez most nem hirtelen felindulás, ez felgyűlt. Mert már hetek óta élek abban, hogy azok utálkoznak, és néznek le, akik a barátjuknak neveznek. Ezentúl megnézem, kikkel berátkozom... Bár mostmár késő... Úgy érzem, megsemmisült az életem, és nincs kiút...

És itt van! És holnap elkezdődik! Sőt, már ma elkezdődött... Csak a fáradtságtól teljesen kiment a fejemből... És azok után, hogy az az ember rámírt, aki egy éve ezen a napon az életem drámájának főszereplőjévé vált, belém hasított, hogy Igen, itt van!  És most már bánom, hogy a fáradtság okozta kómám irányította a napomat. Hogy nem használtam ki azt a napot, amit talán még évekig ünnepelni fogok... De mostmár mind1... Holnap bepótolom, amit ma elmúlasztottam... Most pedig beérem egy cseteléssel... (: Az a Nap, az a Nap, az a Nap... Egy éve ilyenkor egy drámai szappanopera főszereplőjévé váltam... Olyan érzés volt annyi minden átélni... Eddig az a hétvége maradt meg bennem a leginkább 16 életéven összes napja közül... Azelőtt sohasem hittem volna, hogy akár egy pillanatig is egy romantikus filmben érezhetem magam, de akkor és ott minden megváltozott. Onnantól az életem minden eseménye messze eltér az átlagostól. De nem csupán velem fordult a világ... Négy ember életét változtattam meg egyetlen nap alatt, akarva-akaratlan. Viszont a legkevésbé sem jó irányba, és ere cseppet sem vagyok büszke... Talán az volt az első cselekedetem, amibe az eszem nem kapott beleszólást. Na de ennyi elég is lesz belőlem... Egy idézettel emlékeznék meg erről a napról. Ami talán még időben is pont egy éve volt... Nyársaltunk, és néhány fiú (köztük a mesém főszereplője) valamiről beszélgettek, ami az osztály lányait érintette. Próbáltam belőlük kiszedni, mi a téma, de hiába... Később különvonultam Azzal Az Emberrel, és faggatni kezdtem. De ő nem akarta elmondani. Mindenképp fizetséget szeretett volna az értékes információért cserébe. Ennek következtében egy rövidke párbeszéd kezdődött el köztünk, ami egész éjszakáig, és még másnap reggel is folyt... "Mit adsz érte?- Mit akarsz?"

Ma mamánál voltam. Ő éppen mesélt, mégpedig a következőt: "meg akartam fürdetni Dodót - ő a kutyája -. Kiengedtem neki a lavórba a meleg vizet, és hívtam volna be. De ő nem hülye, tudta, mit akarok. És nem hagyta magát. Megbüntettem. Kizavartam, és egész nap nem szóltam hozzá..."

Mára búcsúzom. A következő írásom már élménybeszámoló lesz... Pápá! (:

És igeeeeen! Megvan a görgetős szövegdoboz! (: Hogy én milyen régen akartam már egy ilyet... (:
Lassan ideje lenne mennem kémiát tanulni... Szóval ennyi voltam mára... Nem sok, de legalább jó kevés... :D