Szerkesztő: míra × Oldalam témája: blog × Tárhely: gportal × Nyitás időpontja: 2011. 04. 21.× Zárást nem tervezem (: × Megjegyzés: mindenért vállalom a felelősséget, amit leírtam, viszont amit csak odaképzelt valaki, azért továbbra sem...
HelóSzija!
míra. 17 éves. pörgős, hangulatember, szerelmes, álmodozó, kedves, bolond,szemüveges, fogszabályzós, néptáncos, meg nem értett művész, amatőr író, rajzos, kémiaimádó, legtöbbször közvetlen, imád enni, elég kocka >> Szeret blogolni, sorozatfüggő, sokszor múltfüggő, egyre inkább vallásos, imádja a péntekestéket!
okosság...
"Úgy csináltam, mint aki nem veszi észre. Nem azért, mintha haragudtam volna rá, hanem mert a szívem és a bizalmam pont összeomlóban volt. És ettől az összeomlástól a mellkasomban légüres tér keletkezett. Mintha az összes ideg elsorvadna a testemben, és belerántanának az ürességbe. Aztán eltűnnék."
avagy köszönetnyilvánítás annak, aki a legtöbb időt szánta meglepetésemre...
Első megjegyeznivalóm: mycrazyife.gportal.hu/gindex.php?pg=34110577&postid=738462#commentList ---> EZT FELTÉTLENÜL SZÜKSÉGES VOLT??? Jó, annyira végülis nem zavar, elvégremire találták ki a „törlés” gombot? De barátom, bárki vagy is, az azért megdöbbent, hogy hány napot szántál a meglepetésemre... Képes voltál 15-étől 29-éig ezt írogatni? Hát gratula! El kell, hogy keserítselek: egy Boldog Karácsont! tökéletesen megtette volna... Nah jó, legyen is mára ennyi, mert már nem bírok ébren maradni. Holnap (azaz ma) folytatom. Pápá.
avagy egy szerencsés szerencsétlen lány története, aki holnap szilveszteri bálban múlatja az éjszakát, és ma meg nem bír elaludni...
Szijasztok! Az év utolsó napja már elkezdődött, és én szeretném megragadni az alkalmat, hogy 2011-ben utoljára szóljak hozzátok. Most ugye összegeznem kéne? Jólvan, legyen. Össze sem lehet hasonlítani a januári Natit azzal, aki most ezt a bejegyzést írja. Akkor kimondhatatlanul őrült voltam. És most... Most szintén őrült vagyok. De így, egy alapos, több órás, éjfélkor kezdődő szívroham után hogy is lehetnék normális? Már most tudom, hogy ha reggel felkelek, azt fogom hinni, hogy csak álmondtam mindazt, ami ma este történt. Tisztára úgy érzem magam, mint a nem is tudom mi a mesékben... Őrület? Igazságtalanság? Talán kicsit mindkettő. Ma őrült voltam, és meggondolatlan, és cseppet sem körültekintő... De tudjátok mit? Nem bánom. Ahogy szinte semmit sem bántam még meg életemben. É a sorsban hiszek. A sors tudja, mit miért tesz, ebben biztos vagyok. Most úszom az árral, ésha az a sziklának csap, akkor sem fogom bánni egy percig sem. Nah de úgy érzem, eltértem a tárgytól... XD szóval összegzés. Nem sokkal az év eleje után a mélybe taszítottak, és mostanra azt hiszem, kimondhatom, hogy kimásztam. És most először a szakadék másik oldalán másztam ki. És a sivár homokból birodalmat építettem. Már az is nagy változás volt, hogy egyedül (nah persze nem egyedül, mert Krisztián midvégig mellettem állt, és ha százszor feladtam, százszor talpraállított) megtanultam élni. Talán a CoD koncerttel kezdődött minden... Amikor kimondtam, hogy igenis elmegyek, akár egyedül is, akkor téptem el valójában a láncokat, és akkor éreztem először a szabadság energiáját szétáramolni a testemben. Akkora energialöketet addig még nem éreztem. És megindultam az úton, és ahol most tartok, azzal teljesen elégedett vagyok. Ez egy másik élet. A bábból lepke lett. Na jó, tudom, hogy korántsem nézek ki úgy, de értitek a hasonlatot... Oké, legyek légy. A lényeg, hogy most a magam ura vagyok. És erős vagyok... Azt hiszem... Bár ma igencsak elgyengültem. Nah a lényeg, hogy itt vagyok, felküzdöttem magam - persze többen is segítettek azért. Krisztián a legtöbbet, de őt már mondtam; de ide sorolnám H. Vivit, és Ricsit is.
HELLO VILÁG! Ha nem találkoznánk addig, mindenkinek Boldog új évet! És este tessék jól berúgni! Ez parancs! :D Pápá
Úgy érzem, elég használhatatlan vagyok most... Nah jó, írni attól még tudok. Így végiggondolva azt kell mondjam, még nem is csináltam semmit egész szünetben... Aludtam. Ettem. Néha TV-ztem, no meg Krisztiánnal voltam. De az idő olyan gyorsan eltelt, hogy felfogni sem tudtam a múlását. Az előszobában ott áll a karácsonyfa, mégis nézek csak rá hitetlenül... „Már volt karácsony?” Még szinte az életet is alig érzem. Csak aludnék és aludnék és aludnék. De nem tehetem, mert folyton nyugtalanít a tudat, mennyi teendőm lenne még. Német érettségi tételt megtanulni, törit nem ártana megtanulni, kémiára két darab öt oldalas dolgozatot meg kéne írnom, a hozzájuk tartozó prezentációval. Valahogy mégsem visz rá a lélek, hogy belekezdjek bármelyikbe is. Ráadásul szerelmes is vagyok. Két nagy szerelmem van. Közülük az egyik már több, mint egy éve tart, másik pedig új fellángolás. Az előbb említett érzéseim kiváltója Krisztián, akire szükségem van, mint a lélegzetvételre, így nem múlhat el nap, hogy ne töltsek vele minél több órát, mert különben olyan üresnek, és erőtlennek érzem magam. A másik szerelmem viszont a gyöngyfűzés. Állandóan azon kattog az agyam, mit kéne csinálni, hogy kéne kombinálni a színeket... Persze ott még korántsem tartok, hogy új mintákat alkossak, hiszen ez a típusú gyöngyfűzés még új nekem, de véleményem szerint igen gyorsan haladok a tanulás útján. Ma egy, az interneten talált minta alapján készítettem egy gyönyörűséget, ami tökéletes lesz a szilveszteri szerelésemhez. Holnap (azaz ma) lefotózom, és megmutatom. :D Egyébként délután háromtól körülbelül este kilencig dolgoztam rajta csaknem egyfolytában. Nah és most bevágom a szunyát, ugyanis az agyam már nagyon tiltakozik az ébrenlét ellen. Visszhall!
Halihó! Ahogy ígértem, ma mutatok nektek fotókat. Naszóval:
Őket karácsonyra készítettem elajándékozás céljából. Eddig ők a legnagyobb büszkeségeim a csomózott karkötők között. A lilát barátnőm, Mirtill kapta, a háromszögeset nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon szeretett barátom, Ricsi, a tyúklábmintásat pedig szerelmem, Krisztián. :D
Ezt a karkötőt húgom kapta. A többihez hasonlóan erre is nagyon büszke vagyok.
Júj, ezt a szettet nagyon szeretem! :D Krisztiántól kaptam karácsonyra, és szerintem annyira, de annyira szép... Jah, és üvegből készült. :DD
Ez is saját készítészű. A tegnapi estémbe, fél éjszakámba, és még a ma reggelem egy darabjába telt, míg megcsináltam, de szerintem megérte. A története annyi, hogy tegnap reggel unaloműzőként gyöngyékszerek mintáit kezdtem nézegetni a neten, és hirtelen megjött a kedvem a készítésükhöz, így azonnal buszra szálltam, bementem a városba, és vettem egy csomó gyöngyöt. Mert persze van egy nagyobb cipősdoboznyi gyöngyöm, de azok mindegyike 2 mm-es, hiszen régebben abból szerettem fűzni, és inkább egyszerűbb, és sportosabb ékszereket, és most jött az ötlet, hogy csinálhatnék csajos és mutatós darabokat.
„Nem hiszem el! Smith kapitány ott állt a jéghegyről szóló jelentéssel a rohadt kezében... - elnézést - a kezében, és nagyobb sebességet követelt?”
Már nagyon fáradt vagyok, de valahogy nem visz rá a lélek, hogy anélkül lefeküdjek, hogy írnék pár szót. Nah de rövid leszek. Tizenegykor keltem, fél háromig TV-ztem. Ismét leadták a Titanicot, és ismét csalódást okozott. Most sem volt elég mentőcsónak, amikbe ezúttal is csak 10-20 embert ültettek. Most is nekimentek a jéghegynek; Rose és Jack most sem szálltak mentőcsónakba. Az emberek nagyrésze most is meghalt; a csónakok most is túl későn fordultak vissza a vízbe kényszerült utasokért, akik így megfagytak. És ami a legrosszabb: Jack ezúttal is meghalt. Pedig úgy szeretném egyszer azt látni, hogy mindez nem történik meg... Kiköt a hajó, és a két főhős kézen fogva hagyja el azt. És akkor lenne lehetőség a filmben. Lehetne Titanic 2-3-4... Rose mesélhetné a gyerekeinek: „Itt ismertem meg apátokat.” Mennyivel jobban hangzik már...
Ma vendégül láthattunk betlehemező gyerekeket, kik közül az egyik a húgom volt. Lejött mama is, átadtuk neki az ajándékokat. Örült a miniatűr, ám annál mutatósabb teamécses-tartóknak, amiket csináltam. :D
Krisztiántól kaptam gyönyörűséges nyakláncot a hozzá való fülbevalóval (amint géphez jutok, mutatok képet), valamint volt szerencsém pezsgőzni a családjával. Nah ennyi voltm mára. Holnap megírom már az interjút, amit az egyik osztálytársammal kellett készítenem az iskolai büféről, valamint belekezdek a kémia dogába, ugyanis két, öt oldalas írás a hozzájuk tartozó 15 diás prezentációval, nem két perces melót fog igényelni, és ez szünet utánra kéne...
Üdv, nép! A statisztika szerint elég sokan olvastok mostanában. Mármint az eddigihez képest sokan. Remélem, tényleg így van, és nem megint szórakozik a gportal. Mert ez annyira feldob. Örülök nektek! Boldog karácsonyt minden kedves olvasómnak! Elmúlt 24-e. Az emberek szeretett családjuk körében megfőzték, majd elfogyasztották az ünnepi vacsorát, fenyőfát díszítettek, megajándékozták egymást... Nos, mi szokás szerint az utolsó utáni pillanatban szereztük be a fenyőfát, majd díszítettük fel. A tökpeletes hatás érdekében még a saját karácsonyfámról is leszedtem a legszebb díszeket. (Nem tudom, mondtam-e már, de feldíszítettem a pálmafámat.) Csíkoslevest ettünk, második fogásnak pedig gyrost a szokásos sültkrumplival, és rahedli zöldséggel, amit imádok. A vacsorát végül anya mézes sütijével, és a létező legfinomabb dobozos sütivel zártuk. Kaptam egy álomhajvasalót, ami tökéletesen simít és göndörít, és már most imádom! Mostanában haladó szintre kezdtem fejleszteni a csomózótudásomat, így a legszerencsésebbek magukon viselhetik egy-egy remekművemet. Majd amint tudok, rakok fel képet. Ma este láttam a Ház a tónál című filmet. Annyira megfogott... Ha valaki nem ismerné, az a történet, hogy egy férfi megvesz egy tóparti házat, amit évekkel azelőtt egy nő lakott. A két főhős levelezni kezd, csakhogy a levelezéskor a nő 2006-ban, míg a férfi 2004-ben él. Így bár egymásba szeretnek, találkozni nem tudnak. Jah, azt elfelejtettem, hogy a film elején a nő szeme láttára ütnek el egy férfit, akin bár erején felül próbál, mégsem tud segíteni. A karjai közt hal meg, és ezt nem tudja feldolgozni. Szóval egymásba szeretnek. Megbeszélnek egy randit egy étteremben, mégpedig a nőnek egy nap, a férfinak pedig két év, egy nap múlvára. De a férfi nem megy el... A nő ír neki, hogy nem volt ott a randin, és megszakítja vele a kapcsolatot. A férfi nem tudja elfelejteni szerelmesét. Folyton ír neki, de nem érkezik válasz. A nő valamilyen rendezvényen, talán kiállításon megpillantja a férfi (aki egyébként építész) egy, a tóparti házról készült rajzát a falon. A férfi testvérétől kérdezi, hogy tudná felvenni a kapcsolatot szerelmével. Ám megdöbbentő választ kap: aznap van két éve, hogy a férfi meghalt. Ő volt az, akit az elején elütöttek... Nah de a férfi túléli-e, és hogy mi a film vége, azt nem írom le. Hátha még van, aki nem látta... A lényeg, hogy irtó klassz, és már rég nem rázott ki semmitől ennyire a hideg...
Néhány hete feladták a Vörös és feketét elolvasni. Én kb két éve elkezdtem már, és akkor imádtam, így amint tanárnő kimondta, hogy ezt kell magunkévá tennünk, már rohantam is le a sulikönyvtárba, nehogy a végén ne jusson nekem. Kedvcsinálóként ebből írnám most ki a kedvenc idézeteimet.
"Senki nem sejthette, hogy a sápadt, szelíd, lányos gyerekben rendíthetetlen az elhatározás: ha nem törhet fel egészen a magasra, inkább ezerszer meghal."
"Lelkét elöntötte a boldogság: nem a szerelem lobbant fel benne, de az irtózatos kínlódás véget ért."
"Hogy teljes legyen nyomorúsága, pontosan ismerte, sőt túlozta is saját tehetetlenségét; de azt nem látta, hogy milyen kifejező a tekintete; szeme szép volt, és olyan égő lélekről tanúskodott, hogy ez a fény megkapó értelmet lopott abba is, amiben nem volt értelem; a jó színész művészete ilyen erejű."
"Azt a szerelmet, amiről néhány hozzákerült regényben olvasott, kivételnek tartotta, olyan érzésnek, ami a természet rendjébe beilleszthetetlen. Tudatlanságának köszönhette, hogy tökéletesen boldog volt; állandóan Julienre gondolt, de eszébe sem jutott, hogy ezért szemrehányást tehetne magának."
"A gyötrő harc, a kötelesség és a félénkség vívódása olyan kínossá vált benne, hogy önmagán kívül senki másra nem ügyelt."
"A fiú nőies vonásait és megzavarodott arcát nem érezte nevetségesnek. Maga is nagyon félénk volt. Az a férfias megjelenés, ami a nőket annyira meghódítja, őt inkább megfélemlítette."
"Szörnyű pillanat volt; ismeretlen területre került. Ezen az estén soha nem érzett boldogságot ízlelt meg, most meg hirtelen ijesztő gyötrelembe zuhant alá. Nem tudta, hogy ilyen szenvedés is van, a fájdalom felkavarta és elkábította."
"De még akkor is, amikor már mindent megadott neki, őszinte felháborodással lökte el magától, majd rögtön a karjába vetette magát. Viselkedésében nem volt semmi féle tervszerűség. Úgy érezte, menthetetlenül elkárhozott. És hogy elhessentse magától a pokol képeit, gyöngéd, forró hízelgéssel ölelte át a fiút."
"Boldogságuk ezután magasabb rendű lett; a tűz, amelyben égtek, egyre forróbbá vált. Őrületbe csukló rohamaik voltak. A felületesen ítélő világ azt hihette, hogy még boldogabbak. De ők többé nem találták meg azt a gyönyört, amely a szerelmük első heteiben fűtötte őket."
"Soha nem szerettelek ennyire, te drága, te angyal! Csak most kezdelek úgy szeretni, ahogyan megérdemled. Nem tudnám elviselni, hogy távol éljek tőled, és tudjam, hogy miattam szenvedsz!"
"Nem sokallom, ha akár életemmel kell is megfizetnem azokat a boldog napokat, amiket karjaidban töltöttem. Te tudod, hogy nagyobb árat fogok fizetni értük!"
Ilyen könnyű boldognak lenni?... Ez az élet nem kerül sokba. [...] Milyen boldogan dől le a turista a hegytetőn, ahová keserves kapaszkodásokkal jutott fel. De boldog lenne-e, ha mindörökre ott kellene pihennie?"
Én rögtön szembe szállnék a világ minden veszedelmével! Csak egytől félek, attól a pillanattól, amikor elmész, s én egyedül maradok."
"Milyen más az, akit elvesztettem. Milyen igaz és közvetlen volt, milyen tiszta! Hamarább ismertem a gondolatait, mint ő maga: szinte láttam, hogyan születnek. Szívében csak egyetlen ellenfelem volt: a félelem."
"Mégiscsak közönséges ember, neve mindig életem legnagyobb tévedésére fog emlékeztetni... És most őszintén vissza kell térnem az életemhez és a becsülethez! Ha nem ezek vezetik a nőt, elbukik."
"Erkölcsileg meghaltam, haljak meg testileg is!"
"Egy angol utazó leírja, milyen meghitten élt egy tigrissel; felnevelte, becézte, de asztalán mindig ott hevert a töltött pisztoly."
„Én azért is születtem, hogy te legyél mellettem. Ha nem vagy itt velem, becsukom a szemem, és elképzelem...”
Halihó! Gondoltam így karácsony előtt jelzem, hogy élek még. Nem ütött el a metró, és nem sodort el a Nílus sem. Még. Az ajándékok döntő többségét már megvettem, van, amit már át is adtam. Szerelmemet másfél napja nem láttam, és bár nem tudom, ez most hogy jött ide, szerintem sehogy, de nagyon hiányzik. A héten azt hiszem, véget vetettem egy fél éve tartó gyűlölködésnek, amit még mindig alig tudok elhinni, más részről talán mégsem volt jó ötlet megtenni, mert most megint belerondít némiképp a napjaimba a múlt túl szépnek tűnő képe. Többet jelentett nekem az elmúlt két év, mint gondoltam volna... De szerintem ez csak természetes... Két év, ami eltűnt a süllyesztőben, és amit sosem kapok vissza. Másrészről pedig ha visszatekintek, nem is bánom, hogy ami történt, megtörtént. Vagyis mást bánok. Azt bánom, hogy nem éltem így korábban, mint most. Valami fenomenális érzés egy aulányi ember szeretni. Sokszor csak kapkodom a fejem; ezzel is, azzal is beszélgetnék, ha tehetném, mindenkivel lennék egyszerre. És az a kár, hogy nem törtem át azt a bizonyos falat korábban. Mert most itt vagyok, jövőre ballagás, tehát másfél évem maradt itt, és így boldognak lenni.
"Nincs máshol, nincs máskor,
mert csak itt, és most van jól..."
Hagyjuk is ezt a témát! Mesélek vidám dolgokról, hiszen abból tengernyi van. Tegnap (szerdán) voltunk fent Pesten, a városligeti műjégpályán. Körülbelül egy hónapja jelentették be a tesitnárok, hogy aki akar mehet, x Ft, viszont az első negyven jelentkező mehet csak. Én a szerencsés negyven között voltam, viszont abban a hitben, hogy magányosan fogok korizgatni. Barátnőm a barátjával jelentkezett, más olyan osztálytársam pedig nem jött, akivel szívesen töltöm az időt. Aztán egy későbbi koris megbeszélés alkalmával kiderült, hogy több színjátszós - köztük Ricsi - is jön. A legjobb csapat! Szeretem őket nagyon. Nemelyest párokba voltak rendeződve, legfőképp az ülésrend miatt, és hát mi Ricsivel azonnal lestoppoltuk egymást. Az utazás megtörtént, kettőkor indultunk a sulitól, négytől belátásunk szerinti ideig korizhattunk, nyolckor indulás haza. Már az odafelé úton meglett a kellő hangulat. Hülyéskedtünk, nah és Dolák-Saly Robi újabb könyvét olvastuk. Ricsi és én is rajongásig imádjuk az egész L'art pour l'art-t. Esküszöm, ennyi sületlenséget már művészet egy könyvbe összesűríteni... Fenomenális ez a pasi! :D Nah de megérkeztünk, korit átvettük, túléltük a kínzást, mégpedig hogy fél órán keresztül csak nézhettük a jeget. Tudniillik, két éve nem volt alkalmam korizni, és ez meg is látszott a tudásomon. Azelőtt elég jó votam, most viszont még az is meglepetést okozott, hogy csúszik a jég. xD Kellett egy óra, mire úgyahogy visszatért az elveszett tudásom, bár aztán is inkább csak bátor lettem, mint ügyes, amit a ****rá tört térdem dokumentál. Az egész olyan vörös-lila-kék-majdnemhogyfekete-véraláfutásos, egyszóval elég ijesztő. De minden más testrészem is gallyra ment, csak azon nem látszanak, azokat csupán érzem. Nah de megérte! Mi kis csapatunkkal végignyomtuk a négy órát, mindössze két, néhány perces teaszünettel. Ricsi csinált rengeteg videót és képet, számszerint százat, amikből egy filmecskét fog szerkeszteni. Természetesen majdnem csak az eséseket vette fel, véletlenül sem azt, amikor jók voltunk, de legalább volt min szakadni a hazafelé úton. Vera sajnos egy órával előbb otthagyott minket a kelleténél, ugyans egy rokonával találkozott, és ezen találkozás ideje alatt látták SP-t. Nah ez volt a bűntetése, amiért lelépett! xD *gonosz kacaj*
Igen, tudom: azt várjátok, mikor csap át az írásom szentimentalista nyavalygásba, hiszen tőlem az a megszokott. Az az igazság, hogy van valami, amit csak egyeten valaki tud, és ennek így is kell marania... Szeintem senki más nincs, aki akár csak sejtené... Műsorváltozás: a nyavalygás ma elmarad. Megértésüket köszönjük. Az a baj, hogy ha sokat írok, nagyon belassul a telefonom, és másodpercekkel később írja csak ki, amit írok, ráadásul betűkihagyásokkal, és hasonlók... És most már borzasztó rossz, szóval zárom is soraimat, és ígérem, holnap írok a gépről. Szijasztok!
Jóreggelt, lusta népség! Ki alszik még ilyenkor? Te, aki most még az álomfelhőkön lépkedsz, vagy a tegnapi buli fáradalmait igyekszel kialudni, kérlek, aludd ki magad helyettem is! És ha már ezt mindkettőnk helyett megtetted, és itt ülsz a géped előtt, és arra szánod az idődet, hogy a szentimentális nyavalygásaimat olvasd, itt egy kis agytorna: ki nem megy ma színházba? Most hagyok neked némi gondolkodási időt, oké? Jaj, nemár! Találgass! Minek töröm magam, ha te meg még játszani sem akarsz velem? Persze, sértődj meg! Nah jó, elmondom... Hát persze, hogy én. Igen, tudom, hogy nem tudod, miről beszélek... De hát tudod azt bármikor is? Na jó, elmesélem. Nmrég nyílt a városban egy alternatív művészeti klub. Ide mindenféle előadókat szoktak hívni: zenekarokat, énekeseket, nívós színészeket. Nemrég elvittek minket, mázlista színjátszósokat egy igen magas színvonalon előadott, kétszereplős darabra, amelyben a - ha lehet így mondani - főszerepet Kovács Krisztián játszotta (ha valakit érdekel, a Jóban rosszban Kavics nevű szereplője - bár szerintem színházban vagy százszor jobban játszott, mint a sorozatban, bár ennek oka lehet, hogy a színházi karakterek sokkal szélsőségesebbnek kell lenniük). A múlthét végén színjátszós tanárnőmtől ismét kaptunk egy meghívást a „Jaszai Mari” című monodrámára. Láttam belőle egy részletet a neten, és nagyon tetszett. Elhatároztuk Ricsivel, hogy elmegyünk. És annyira vártuk... É speciel ezért pörögtem egész héten, anya már ott nyugtatott... És az sem utolsó, hogy Ricsit már régen nem láttam, és alig vártam, hogy találkozzunk végre. (Őróla annyit kell tudni, hogy úgy érzem, a színészetben ő a társam, akivel bármilyen helyzetben a legjobbat tudom alakítani, és ezen kívül nagyon kedvelem.). Fél éjszakákat cseteltünk végig, és számoltuk vissza a napokat. És akkor tegnap, mikor a körmömet festettem, felhívott anya, hogy ma dolgozni kell mennem (nekem, nem neki. Vagyis neki is, de most nem ez a lényeg). Mondom, mivan? Tudod, hogy holnap színház, azt várom egy hete... Mire ő, hogy elfelejtette, de már nem tudja visszacsinálni. Szóval most, hogy túl vagyok fél nap síráson, amiért elvették azt a napomat, ami a szünetem legfontosabbja lett volna - Ceglédre tartok. Öt órát aludtam, és egyébként sincs életkedvem...
"Don't go wasting your emotion! Lay all your love on me!"
Jaj, most hirtelen végignéztem fészbuk üzenőfalon, és egyszerűen förtelem, amit láttam...Kislányok bizonygatják egymásnak, másról másolt, sablonos dumákban, hogy mennyire fontos a barátságuk, és hogy ők jóban, rosszban... Az egyik kiscsajnak mániákus sztárkodhatnékja van, mert körülbelül a neten található összes Selena Gomez-es képet feltöltötte, és természetesen az igazolványképe is eme amerikai nőszemélyt ábrázolja. 12-13 évesek osztanak meg mély, szerelmes tartalmú idézeteket, és írnak szenvedésről, szerelemről, reménytelenségről, életbölcsességekről... Ugyanezen korú lányokról találhatunk tükörben csücsörítős, vagy éppen "húdeflegmavagyokmosttejóisten" - arckifejezésű fotókat... Egy szóval: fujj! Hogy mennyire süllyed le az emberiség agy-használata... Nem azért, nekem az égvilágon semmi bajom a fészbukkal. Én magam is szeretem, és használom. Azzal sincs bajom, ha 16-18 fölötti emberek egymástól lopott idézetekben akarják kifejezni életbölcsességeiket. Na de 13 évesen??? A viselkedésük is megváltozott... Mi nem voltunk még ilyen önteltek, sem egoisták... Pedig 17 éves vagyok még én is csak... Na de inkább nem boncolgatom ezt a témát tovább...
AJÁNLOM AZ OLDALT
míra.
Őket karácsonyra készítettem elajándékozás céljából. Eddig ők a legnagyobb büszkeségeim a csomózott karkötők között. A lilát barátnőm, Mirtill kapta, a háromszögeset nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon szeretett barátom, Ricsi, a tyúklábmintásat pedig szerelmem, Krisztián. :D
