Én egy bolond ember vagyok. Zavarodott, gátlástalan, szabad lelkű. Sosem fogom visszafogni magam, csak mert valaki azt kéri, és sosem fogok annyira megváltozni, hogy akár csak közelítsem a normálisat. Őrült vagyok, talán mert valamikor, a mostani életem kezdetén valaki megőrített. És még én magam mondtam, hogy az első szerelem a későbbiekben nem feltétlenül van hatással az emberre? Persze, lehet teljesen elfelejteni az érzést, az embert, de nem lehet meg nem történtté tenni. És azt hiszem, az akkor elszenvedett sérüléseim tettek azzá, aki most vagyok, és aki mindörökké leszek. Változatam. Más lett az értékrendem, s másak a céljaim. De most vált számomra világossá, hogy sosem leszek már normális. Ez elszomorít. Mostmát az egész életem ilyen lesz? Ugyan azokat a köröket futom, ugyan arra a sémára épül minden... Nem egy egyenes úton haladok, hanem körbe-körbe. Ha boldog vagyok is, mindannyiszor visszavisz az út a mélybe. Az őrült feltevésem, hogy én teljesen megváltoztam, hazugság volt. Persze, komolyodtam, de.. áh, elegem van!

 

 

2011.11.01. 17:50, teló

Mit szólsz hozzá?

 

 

Lassan már profi leszek semmittevésből... Éjjel csetelek, nappal alszom, meg fimet nézek... D legalább nem leszek fáradt, mikor megint beköszönt a suli... Kellett már nekem ennyi pihenés, sőt, lehet, hogy több is kijárna. A fizikai állapotomról annyit, hogy állandóan izomgörcs gyötör, le akar szakadni a lábam, és már nem tudom, mi ez... Mikor előjött, többen is arra tippeltek, hogt magnéziumhiány, azonnal el is kezdtem naponta Mg-os pezsgőtablettát inni, eleinte jobb lett, de mostanában egyre többször előjön, pedig iszom most is rendszeresen. Nagyon elkeserít a dolog, meg hát ugye nagyon fáj...
De ami körül az elmúlt napjaim forogtak, az lelki összezavarodottság. Azt hittem, a múlt héten megkaptam azt a jelet, ahol véget ért az addigi életem. És elindultam egy vaksötét úton, a szívemet követve, mint oly' sokszor már... És nem érdekelt múlt, nem érdekelt jövő... de jelen sem. Valamilyen furcsa időintervallum foglalkoztatott, a jelen és a jövő határán. Kötött a múlt, és húzott a jövő, és nem tudtam eldönteni, melyik kötelet tépjem el... A alapján próbáltam határozni, melyik tép ki kisebb darabot a szívemből... De aztán elveszett az ésszerűség, és valamiféle furcsa téboly uralkodott el rajtam... És nem volt kiút, és nem volt gyógyulás.
De már megint hülye voltam! Meghülyített egy különös érzés. Követi kezdtem. És most? Most az Úr bocsánatáért könyörgök. Amit jelnek hittem, nem volt az. Haugság volt, mit a lelkem hazudott magának. De most, hogy erre rájöttem, olyan nagyon összetört minden... Most a reménytelenség kísért, és már nem érzek sem fagyot, sem forróságot. Ez volt a sors újabb próbája, s elbuktam. Megint bebizonyítottam magamnak, milyen nemnormális vagyok. Most küzdhetek meg a sivár reménytelenséggel, ami sohasem ment még eddig...

2011.11.01. 02:16, teló

Mit szólsz hozzá?

 

 

Aki már látta a P.S. I love you-t, az tudja, azt mondják benne, figyeld a jeleket, és ismerd fel azt a pillanatot, amikor véget ér az addigi életed. Nos, ezt én megfogadtam, hiszen annyira megtetszett. És úgy érzem, nemrég bekövetkezett az életemben egy ilyen pillanat. És tényleg éreztem, hogy ott és akkor minden megváltozik. Ez most furcsa, de úgy döntöttem, gondolkodás nélkül megyek majd előre. Nem állok meg, és nem fordulok vissza. De ugyanakkor le sem léphetek az útról, amin eddig jártam.
Ma egyébként végre megnéztük a Tróját, családi körben. Egész nyáron szerettem volna látni, és most alkalmam nyílt rá.

2011.10.30. 18:06, teló

Mit szólsz hozzá?

Sziasztok megint! Tudom, rég jelentkeztem már... Csak olyan dolgok jöttek felszínre az elmúlt héten, amiket inkább csak egy olyan barátnővel osztottam meg, akiben tényleg bízhatok. Meg időben sem bővelkedem mostanában...
Ebben a pillanatban borzasztóan furcsán érzem magam... A halálos nyugalom, és a furcsa izgatottság egyszerre áraszt el. Nyugodt vagyok, amiért nem kell egy hétig suliba mennem, nem kell hamar lefeküdnöm, és ezért nem idegeskedem a tanulnivalók miatt. Hogy izgatott miért vagyok? Talán nem is tudom. Ott van azis, hogy nagyon várom a szombati színházat, márcsak a társaság miatt is, másrészt... nem tudom. Össze is zavarodtak az eddigi dolgok a fejemben... Na de hagyjuk is...
Sanyi a héten letöltötte nekem a P.S. I love you-t, amit már elég régóta látni szerettem volna. Szóval ma megneztem, és... Wáó! Megérte ennyit várni rá. Azontúl, hogy a legszomorúbb film, amit eddig láttam, nagyon megfogott. Ráadásul belegondoltam, mi lenne, ha én lennék Holly helyében. Én nem lennék képes ezt végigcsinálni... Özvegyen nem kéne többé az életem. Átéreztem, mekkora darabot téphet ki az ember szívéből a szerelme elvesztése. És az a seb sosem gyógyul be... Az enyém legalábbis nem tudna...
Ugyancsak ma volt a napja, hogy az Avatart először láttam elejétől a végéig, valamint az Így jártam anyátokkal című sorozat hatodik évadjának végére értem, és a szám is tátva maradt, mikor Barney megnősült. Barney! Barney??

 

 

2011.10.29. 22:12, teló

Mit szólsz hozzá?

Haligali. Élőben jelentkezem innen, német óráról. Épp az egyik érettségitémából zajlik a felelés. Én már nyugodtan lehetek, hiszen három órával ezelőtt lefeleltem négyesre.
Csütörtökön Losoncon voltunk improvizációs versenyen, ahol negyedikek lettünk szerény háromfős csapatunkkal. Jó volt nagyon, bár a bizarr, szlovák rockbanda kissé megrémített az ő Szupermen jelmezbe öltözött, pocakos gitárosával, aki mint szobor, gitározott; és ne feledkezzünk meg az énekes pasasról sem, aki baromi hosszú hajjal, és a nyakába kötött akasztókötéllel énekelt, és hozzá az ő ásóból készült gitárjával játszott. Az őket hallgató tömeg pedig mindenféle mesefiguráknak öltözve, illetve néhányan erős alkoholos befolyás alatt csápoltak. Aztán a versenyen sikerült kihúznunk a „Motoros kirándulás”, illetve a „Valaki kopog” témákat. Az elsőre való felkészülésre, illetve annak előadására is 3-3, a második esetében pedig 2-2 percünk volt. Aztán fogadás volt, svédasztallal. És bár a kaják hidegek voltak, és a sarokban ettünk (oda sikerült néhány fotelt összetolnunk) kézzel, mégis tök jó élmény volt. Ezt követte egy péntek esti sulidiszkó, ami fenomenális volt. A hangom viszont már csütörtök estére annyira elment, hogy azóta sem tudok beszélni. A hétvégén viszont még suttogva sem tudtam, szóval kizárólag kézjelekkel kommunikáltam az emberekkel.

2011.10.17. 13:20, telóról

Mit szólsz hozzá?

Sziasztok! Mikor ezt a bejegyzést elkezdem írni, háromnegyed nulla van. Néhány perc múlva betöltöm a 17-et, s kezdetét veszi számomra egy új év, ami talán új lehetőségeket rejt, talán új kudarcokat, de mindenképpen más lesz, mint az előző. Ez egyrészt furcsa, hiszen évekkel ezelőtt kialakult bennem egy kívánság, egyfajta akarat, ugyanis a 16 volt számomra a legszimpatikusabb életkor, a legszimpatikusabb szám. Egy éve ilyenkor azt gondoltam: „ez lesz életem legjobb 365 napja. Akkor bátran dőltem hátra, mert úgy éreztem, mindenem megvan. Stabil, valódi barátság... Ez lett volna a mindenem. Mindössze annyi vágyam volt, hogy elismerjék mindazt, amiért harcolok, és hogy bulizhassak, mert megőrített, hogy kapcsolatok híján a péntek estéket négy fal között töltöm. Annyira irígyeltem a velem egykorú, bandástól bulizni járó lányokat, mint soha senki mást. Mikor én a kényelmes szerelésemben táncra igyekeztem, mások gyönyörűen, kiöltözve a városba tartottak. És nekem a szívem szakadt meg minden fészbukos fotó láttán, minden bulizós történet hallatán és minden egyes pénteken.
Tehát mindössze ennyit szerettem volna. Álmaimat adtam fel, mert úgy éreztem - a fent említetteken kívül - mindent megkaptam már. Lemondtam a sulinelüli, nyüzsgő diákéletről, a vágyva vágyott színészetről, de még arról is, hogy az osztálytársaim társaságát keressem iskolaidőben. És hülyeséget csináltam, tudom, de ha láncra verve is - boldog voltam. Vagyis ezt hittem. Ennek a tévhitekre épült világnak az összeomlását bizonyára már mindenki betéve tudja, hiszen az utóbbi hónapban aligha rejtettem véka alá a csalódottságomat. De többé nem beszélek róla. Ez a nap lesz a vízválasztó az életemben. Ma végleg lezárom a múltat, megrázom magam, s elhagyom a gyűlölet terhét, hogy a szívemben még több szeretet férhessék el. Egébként lezártam én ezt már, tudom és érzem, és mikor múlt hétvégén az elmúlt két évet megörökítő osztályképeket néztem, mosoly volt az arcomon. Egyrészt hihetetlennek tűnt az idő hirtelen elillanása, másrészt szép évek voltak ezek azért, emlékem százával van, és legalább okultam az esetből.
De ha már említettem, miért tűnik furcsának számomra a 17-es szám, akkor azt is elárulhatom, hogy régóta ennyinek érzem már magam, és most hivatalosan is elérem, és ennek örvendezek. (:

2011.10.07. 00:28, teló

Hozzászólások (2)

Az állomáson ültem egy padon. Hideg szél fújt; időnként végigszaladt a hátamon, amibe mindannyiszor beleborzongtam. Ősz volt, már hullottak a falevelek, beborítva az utcákat és parkokat. A depresszív hangulatot árasztó, szürkés égen néha-néha át tudott még törni néhány vidámabb napsugár - ám ez nem gyakran esett meg. A nyárnak, a gondtalan nyárnak ím vége volt.
Rajtam kívül itt-ott akadt még néhány várakozó ember, valamit egy-két vacogó hajléktalan. E néháy földi halandótól eltekintve azonban az állomás sivár, elhagyatott hatást nyújtott.
Megszólalt a hangosbemondó - megérkezett a szerelvény. Felálltam a hideg padról, és néhány lépést tettem a vonat felé. A szemem Őt kezdte kutatni a leszállók között. Furcsa érzés gyötört. Izgatottnak és boldognak kellett volna lennem, ám ehelyett a lelkemben kínzó fájdalmat éreztem. Lebilincselő fájdalmat, amit talán semmi és senki nem képes csillapítani. De kénytelen voltam mosolyt erőltetni az arcomra, hiszen Ő nem szerezhet tudomást semmiről sem. Amiről nem tud, az nem fáj...? Már miért ne fájna? Neki nem, az igaz, de engem felemészt. Ellenben jobb lenne bármennyivel is, ha elmondanám? Nm hiszem... A változás csupán annyi lenne, hogy mindketten szenvednénk.
A vonatot elhagyó utasok közt egyszer csak megpillantottam Őt: az életem értelmét - Istenem, ez mennyire képmutatóan hangzik! Még én is elítélem magamat... Bármekkora zűrtavar volt is a lelkemben akkor, az iránta érzett szerelmem mégis mosolyt csalt az arcomra. Külső szemlélő talán felhőtlen jókedvet láthatott rajtam; senki sem érezhette át a helyzetemet. A mosolyom mindazonáltal őszinte volt, hiszen lángoló szerelem táplálta, mégis belül keservesen zokogtam, mert én tudtam, amit nem tudott még más: hogy szerelmét örökre elveszétettem. Ő csak nem is sejtette... De amint ajkam ellenem fordulva vallomásra nyílik, búcsút inthetek a boldogságnak. S mindennek tudatában nem is éreztem enyémnek már...
Ahogy felém sétált, egyszeriben elragadott az izgalom. Elindultam előre, egyre gyorsabb és gyorsabb léptekkel, míg végül elértem Őt, és a karjaiba ugrottam. Hosszú perceken keresztül öleltük némán egymást, s közben a szívemben egyre nőtt a magány, a hiányérzet, és a lelkiismeret-furdalás, amiért ezt tettem vele. A legjobb barátjával csaltam meg... Retegtem attól, hogy összeomlik a hír hallatán. Tudtam, mekkora fájdalmag fogok okozni neki, hiszen az iránta érzett, olthatatlan szerelmem ellenére mégis elkövettem a legnagyobb baklövést, amiért nem jár bocsánat. Ráadásul bizonyos volt számomra, hogy ha Őt elveszítem, oda az életem...

2011.10.01. 17:03, telóról

Mit szólsz hozzá?

Kedves Élet!
Azért írok most neked, mert amit az elmúlt héten kaptam tőled, azért nem tudok elég hálás lenni. Sokat szidtalak, amiért elvetted tőlem azt az embert, aki az életem alapköve volt, lerombolva ezzel mindent, amit én kis gátlásos, megszeppent kislány felépítettem. Adtál sok ellenséget, akik mind-mind azt állították, baj van az öltözködésemmel, a viselkedésemmel. Megfosztottál a buliktól, amiken részt vehettem volna... Legalábbis három hónapon keresztül ezt hittem. Ma tudod, mit gondolok? Hogy kitépted a lelkemből azt, ami meggátolt abban, hogy valóban éljek. Megfosztottál a világtól, ami egy ostoba hazugságra épült, és megfosztottál az emberektől, akik a valódi vágyaimat próbálták megsemmisíteni bennem. Ami miatt egyre inkább elfordultam az emberektől, és építkeztem csak egyvalakire, mert abban láttam a jövőmet, ha így cselekszem. Aztán mikor már elviselhetetlenek kezdtek lenni a láncok, bátorságot adtál letépnem őket magamról, s egyetlen lépést tennem afelé, amit a szívem mélyén szeretnék. És ehhez valóban le kellett rombolni a régi világomat, de csak mert annyira távol állt tőlem. Aztán esélyt adtál, hogy mindent újra kezdjek. És most itt állok, és ennek a hétnek a fejében azt mondom, a boldogságnak hitt láncok helyett nekem adtad a világot. Ma már nem három ember miatt megyek suliba, kizárva az összes többit, ma már az összes többi miatt megyek el itthonról, kizárva azt az egyet, akit ki kell zárnom a teljes élethez. Nem tudom, milyen jövőt szánsz nekem. Nem tudom, merre vezet az utam, amit te szabsz meg nekem. Nem tudom, meddig engedsz szárnyalnom, de minden esetre köszönöm ezt a hetet! Köszönöm az egy hét boldogságot, ami minden rosszat elfeledtetett velem, és remélem, sokáig élhetek még így. Csak azt sajnálom, hogy az az ember, aki a világot jelenti számomra, nem lehetett része az elmúlt napjaimnak, a rengeteg kedvességnek, és boldogságnak, amit kaptam.
Két hét múlva 17 éves leszek, és remélem, ez lesz az eddigi legboldogabb évem. Szeretnék kérni tőled valamit, ami nagyon sokat jelentene: engedd, hogy visszatérjen az életembe az egykori legjobb barátnőm, akivel bár két éve nem tartottam a kapcsolatot rendszeresen, most mindketten készek lennénk visszacsinálni, ami elromlott, és bár már régóta nem jártunk össze, de hétvégén voltam náluk, jót dumáltunk, és rájöttem, hogy még mindig testvéremnek érzem.
Ígérem, eztán nem kételkedem benned, és abban, helyes-e az út, ami elé állítasz. Jobban tudod, hogy mire van szükségem, mint valaha is hittem volna...
Még egyszer köszönök mindent!
 

2011.09.25. 19:58, gépről voltam

Mit szólsz hozzá?

Heló-heló! Adok magamról egy kis életjelet így kémia előtt. Húsz perces szünetünk van, mert tanárnő az előbb szólt, hogy előre meg szeretné tartani a két óra közti szünetet, szóval nagy ráérésemben - nah meg a halálra való várakozásomban, amiért nincs itt a füzetem, s vele együtt a házim sem - osztom itt az észt kicsit. :D Az imént meglepődve vettem tudomásul, hogy már kedd van. Nah jó, így belgondolva tényleg kedd van, de hát nah! A fejemben valahogy összefolyt. Tetszik ez az órarend! 4-5 óráim vannak, a továbbiak faktok, de van lyukas is, meg hát a hét egyik része szerintem elég laza. A csütörtök halálos. (:

„Ha nevetsz, a világ mindig vissza mosolyog rád...”
Esküszöm, kezdek hinni ebben. Csak a mai reggel több kedves emberrel beszélgettem, mint az eddigi összes, 11-es reggelem alatt... Szeretem az embereket! :)

2011.09.20. 12:48, telóról természetesen (:

Hozzászólások (53)

2011.09.18. 21:16, telóról

Mit szólsz hozzá?