Ma hosszú idő után újra megfogtam a rajztáblámat, és a színeseimet, és kiültem rajzolni. Nagyon hiányzott már... Hiszen mégiscsak egy meg nem értett művész, vagy micsoda vagyok... És szintén ma volt a napja, hogy ebben az évben először ettem dinnyét :D Bár ahhoz képest, hogy elhatároztam, megeszem a felét, kábé a negyedéig jutottam... De nem is baj, hiszen nem sokkal ezután elkészült a palacsinta... (: Nyamm. :P Most valahogy jól érzem magam... Másfél hét után végre a pattanásaim is múlni látszanak, szóval napról napra kevésbé hasonlítok egy dalmatára... Nem szándékoztam sokat írni ma, szóval már be is fejeztem. Holnap dolgozom, szóval leghamarabb hétfőn jelentkezem. Jó szórakázást a hétvége további részére! (:

"Ahogy lassan felnövünk, megtanuljuk, hogy az az ember is, akitől nem várjuk, okozhat csalódást. Összetörik majd a szíved, talán több, mint egyszer... és napról napra nehezebb lesz. Te is összetöröd majd másokét, szóval emlékezz majd, hogy neked milyen érzés volt! Harcolni fogsz a legjobb barátaid ellen... Sőt, előfordulhat, hogy beléjük is szeretsz. Az új szerelmed vádolod majd egy régi hibája miatt. Sírsz majd, mert az idő túl gyorsan telik, és elveszítesz valakit, aki közel állt hozzád. Épp ezért készíts túl sok fényképet, nevess túl sokat, és szeress úgy, mintha sosem bántottak volna meg: mert minden 60 másodperc, amit szomorúan töltesz, az egy perc boldogság... amit már sosem kapsz vissza."

Napról napra egyre jobban hiányzik az Amor En Custodia... Lassacskán szerintem elkezdem visszanézni, mert (bármilyen szégyenletes is) függő lettem. Hiányoznak azok az idők, amikor délután lévén leültem, és legalább amíg ment a sorozat, boldog voltam. És mindig alig vártam Paz és Aguirre újabb kalandjait. Mikor jönnek már össze? Mikor vallja már be neki, hogy szereti? Ezek a kérdések jártak a fejemben minden nap, és hát kellett pár hónap, mire választ kaptam rájuk. Egyébként magamat ismerve az az idő valószínűleg csak azért hiányzik, mert az már a múlt. Kezdek rájönni, hogy időnként kiújuló múltfüggőségben szenvedek. Mert a sorozatomtól eltekintve most jobb helyzetben vagyok. Vagyishogy... nah. Szóval több örömöm van, bár ezt nem nevezném boldogságnak. Akkor meg inkább megéltem boldogságnak a semmit is. De szinte az egész eddigi életemet nézve most nézek a legpozitívabban a jövő elébe. Szép dolgokban hiszek. Remélem, ez nem csak vágykép. Szeretném, ha szeretnének...

Kedves Névtelen olvasóm, és ismeretlen ismerősöm! Okoztál némi fejtörést énnekem tegnap... Ki lehetsz? Annyi név kering a fejemben... Vajon ki lehet az anonim jóakaróm? Na de reménykedem benne, hogy egyszer elárulod nekem a kilétedet, addig pedig végigpörgetem magamban még több ember stílusát. Bár ebben sosem voltam jó... Először még azt hittem, nem ismersz, csak az írásaimból, és ezért nem is kutattam utána, ki is vagy. De mostmár biztosra tudom, hogy ismersz, és ismerlek valószínűleg magam is... Minden esetre végtelenül kedves vagy, én pedig nem tudok elég hálás lenni neked a kedves sorokért. (:

Tegnap a városból hazafelé jövet jól benéztem valamit... Azt hittem, óra harmincötkor indul a buszom, és hát ez nem így volt... Szóval a buszom már fordult ki a pályaudvarról, mikor megláttam a feliratot, és ráeszméltem, hogy hoppá... (: De felvett szerencsére.
Itthon aztán találtam egy imakönyvet, amit azóta magammal viszek mindenhová, még a lakáson belül is... Megvan a szent gyónás, és a bánatima. Ennek örömére el is kezdtem írni a könyvemet, ám aztán jött a gondolat, hogy milyen régen írtam már verset, és hát állítólag jó verseket írok... Tehát megerőltettem magam, hátha eszembe jut egy gyönyörűséges első mondat. A többi ugyanis már jönni szokott magától... És így volt ez most is... Aztán olyannyira belejöttem, hogy írtam még egyet. Fél kettőkor viszont már igencsak ideje volt lefeküdni... (: Majd egyszer talán eljön az az idő, amikor fel merem rakni ide némely versemet, ám ez még nem az a nap... Nem bízom még magamban annyira...
Tegnapelőtt még egyszer megnéztem az Interjú a vámpírral-t... Imádom! és igen, Brad Pitt rabja lettem.. Pont mint mikor először láttam a Tróját...
Hugommal tegnap Barátok közt maratont tartottunk annak örömére, hogy a számítógép hajlandó volt betölteni az oldalt... Hiszen éppen haldoklik szegény... Orvoshoz kéne vinni, csakhát akkor komoly emlékezetkiesést kéne szenvednie, hogy gyorsabb lehessen... És hát nekem van többmillió könyvjelzőm, nem beszélve az írásaimról, videóimról, és zenéimről... Azokat is elfelejtené... Bár így sem jó... A szövegszerkesztő is éppen csak félig van betöltve, hiszen most már ez is nagy szó... Az meg hogy képet illesszek a bejegyzésbe... Hát, reménytelen... Tegnapelőtt próbálkoztam, drága gépemnek erre az volt a válasza, hogy lefagyott, és hát nem volt hajlandó kiolvadni... Pedig több, mint egy órát vártam rá... Szóval a bejegyzésem elszállt, időm meg nem volt újraírni...

"Ne fájjon a szíved azért, ami elmúlt! Ami fontos volt belőlük, az már benned van, az már te vagy. S ha ott maradsz a romok között, ugyan hová épülhet mindaz, ami még előtted van?"

"Csak azt akarom, tudd, nem tűnt el nyom nélkül,
A seb, amit te okoztál, majd megöl engem végül..."

Végre napos reggelre virradt! Ezt még tovább édesíti a tény, hogy a tegnapi nappal együtt már van egy x összegem, amiből már tudok telefont venni. Már csak az a gond, hogy a héten anyumnak sok munkája lesz, így valószínűleg csúszik néhány hetet a dolog... És ez.... ááááá! Nah jó, nézzük a jó oldalát. Mégpedig, hogy addig talán még kapok leltárt, és gyarapodhat a pénzem...
Az utsó bejegyzésem óta volt egy péntekeste, ami kezdődött egy Attila hirtelen felbukkanásával, és a karombaugrásával, ami valahogy nagyon jó hangulatot adott. Majd nem egészen egy fél óra múlva egy másik ember szólt egy ténysközlő mondatot, ami belökött abba a rohadt szakadékba, aminek már egyszer visszakapaszkodtam a szélére. Jó, nem volt olyan mély az a gödör, de mégiscsak... nah. Megint megjelent az érzés, hogy elárultak, hogy száműztek a saját életemből. És igen, csodálatos, vicces, kedves emberek vesznek körül. Nem tagadom. És éppen ezért annak az estének a végén megfogadtam, hogy elengedem a régi életemet. Bár nem tudom, hogyan csináljam... De így lesz.
Az oldalt látható számot (Children of Distance: Gyűlöllek) már annyiszor meghallgattam, hogy szinte beleégett az agyamba. Legfőképpen a refrén, és némely mondatok... "Az élet hozzád túl jófej, majd én leszek szemétláda!" De ezzel az egész szaral csak magamnak ártok... Ő meg röhög a markában...
Amikor azon az éjszakán -péntekéjszaka - hazaértem, leültem, és megírtam a gyónásomat. Majd letettem a fogadalmat, hiszen láttam, hogy Krisztiánnak milyen rosszul esett, hogy ezen ettem magam...
Mostanában valahogy nagyon érdekelnek a vallásos dolgok... Egy szerzetes, vagy egy apáca Istennek adja életét. Egy pap lemond az élet legcsodásabb ajándékáról - a szerelemről - a vallásáért. Egy hívő ha bűnt követ el, ha árt a másiknak (gondolattal, szóval, vagy cselekedettel), megbánja, és elmegy feloldozást kérni. Meggyónja bűneit, hiszen a vallása felettébb megerősítette a lelkiismeretét. És milyen jó lehet abban a tudatban élni, hogy ha meghalsz, egy szebb, egy jobb helyre kerülsz... Lehet, hogy nem igaz, lehet, hogy kitaláció, és a halál után nincs semmi sem... De akkor is... És ehhez képest milyen rettegésben tarthatja a halál gondolata azt az embert, aki nem hívő... Nem őrültem meg, ne higgyétek! Én sem vagyok konokul vallásos... Csak szokott a fejemben járni ez a világ... Az Ő világuk. Éppen ezért tervezem egy olyan könyv megírását, amelyben a főszereplő felettébb vallásos lesz. Persze nem a XXI. századi Bibliát szeretném megfogalmazni, hanem egy teljesen hétköznapi ember történetét, csak némi vallási adalékkal. Hiszen errő tudok azért egy-s-mát. Én magam is minden héten látogattam a miséket egykor, sőt, ministrás voltam. Már a mise kezdete előtt fél órával ott kuksoltunk a sekrestyében, és vártuk az aznapi feledatunkat, nah meg az Atyát. A legkedveltebb az adományszedő poszt volt, és a bor-víz (tehát aki a misén odavitte az Atyának a bort és a vizet...). Némelyek szerették áldozáskor a hívek száj elé tartani az áldozótálcát. Meg persze akik folyékonyan olvastak, azok felolvasni szerettek...

Ennyit a vallásos dolgokról, mert szerintem sokan már a pokolba kívántok. A pokolba... Ez jól jött ki... (: Szóval miután a tegnapi napot végigdolgoztam, és örökre elegem lett az esőből, a mai reggelem filmnézéssel indult. Sanyi a múltkor lehozott milliónyi filmet, és azokat nézegetve, válogatva leltem rá erre. Interjú a vámpírral. Már akkor tudtam, ezt meg kell néznem, és ma jött el ennek a napja. Ez a történet... Istenem... Mióta divatba jöttek a vámpírok, frászt kapok tőlük. Válogatom a könyvesboltban a könyveket, és aminek a rövid leírásában szerepel a "vámpír" szó, azt abban a pillanatban teszem is vissza. Most mégis megnéztem egy vámpíros filmet, és ezt nem bántam meg. Fordulatos, meghökkentő... Én nem jeleskedem a kritikaírásban, szóval ennél több most nem telik tőlem...

"Légy vakmerő, ítélj tiédnek,
Mint holtak lenn az éjszakát!
Vállad segítse gyenge vállam,
Magam már nem bírom tovább!

Én nem kívántam megszületni,
A semmi szült, és szoptatott.
Szeress sötéten és kegyetlen,
Mint halottját az itthagyott!"

Gondoltam, az idézet hangulatával alkalmazkodom az időjárás okozta hangulathoz... Már nagyon elegem van ebből az esőből... Meg a borúból... Süss fel nap, fényes nap! De tényleg... Olyan depresszív ez az idő... És még a gépem is szarakodik... Akartam képet beilleszteni a bejegyzéshez, de gondoltam, ha fél óra alatt nem sikerült betöltenie a képtárat, akkor már nem is fogja - legalábbis nincs kedvem kivárni...

Tegnap reggelről be kellett mennem a városba, hiszen fogorvoshoz volt időpontom háromnegyed tizenkettőre, de csak a fél tizessel volt lehetőségem bemenni... A buszon találkoztam egy kedves ismerősömmel, akit aztán el is kísértem egy darabig az úticéljához, és beszélgettünk. És meglepett, hogy vannak még ilyen emberek... Sokmindenről beszélgettünk, és szóba jött az is, hogy az állítólagos barátaim ellenem fordultak, így most csekély azoknak az embereknek a száma, akikkel elmehetek ide-oda. Erre ő gondolkodás nélkül azt felelte: "Tudod, hogy engem bármikor hívhatsz. Megvan a számom, ha egyedül vagy, csak hívj fel." Igen, egy ilyen ember kiérdemelheti nálam a "barát" jelzőt.
A nap többi részében Krisztiánnal voltam. Felkísért a fogorvoshoz, ahol megtörtént az öthetente ismétlendő megkínzásom... Ugyanis a nő annyit húzott az alsó fogsoromon, hogy már akkor kivoltam rendesen, mikor elhagytuk az épületet... Jah, és felülre rakattam rózsaszín gumikat, hátha visz egy kis színt a mindennapjaimba. :D
Pont a város közepén ültünk egy padon, amikor leesett egy nagy zuhé, de szerencsére még be tudtunk szaladni a velünk szembe levő kocsma kinti (fedett) részébe, szóval megúsztuk szárazon...

Tegnap a városba menet a Children of Distance egyik számát hallgattam, mert egy kedves ismerősöm már többször emlegette. Én is ismerem már évek óta a dalt, viszont tegnap volt az első alkalom, hogy úgy hallgattam, hogy valójában fel is fogtam a szövegét.

"Elváltak egymástól, mint ágtól a levél,
mindkettejük szíve lett puszta, hideg tél..."

Tegnap láttam Őt. Itt volt velem. A kezemet fogta, ölelet, csókolt, s én csókoltam. Szeretem Őt.
Aztán lekéste az utolsó buszt is... Ez mégsem garantálta a maradását. Szokás szerint most is kipukkadt az álmok léggömbje, s felébrednem kötelező volt. Mert hisz a vele töltött idő álom...
Megcsókoltam még egyszer utoljára, s beszállt az autóba. Elment, s én magam maradtam a csillagos éjszakában. És hirtelen egyszerre voltam nagyon boldog, hiszen itt volt, és szomorú, mert már nincs. S ez a boldog fájdalom mosolyt varázsolt az arcomra.
Felmerült bennem a kérdés: vajon ha kifulladásik futok, ahogy csak a lábam bírja, akkor az ebből adódó fáradtság egy időre képes lesz elhomályosítani az érzéseimet? Legalább míg hozzászokom, hogy nincs velem...  Ám a válaszon még el sem kezdtem töprengni, mikor a lábam már szélsebességgel vitt előre. És csak futni akartam... A lehető leggyorsabban, és még annál is nagyobb sebességgel. A szívemben lakozó érzelmek 60 lóerős motorként hajtottak.
Berohantam a lakásba, s lihegve megálltam a konyha közepén. Anya kérdezett, s a válaszom csupán ennyi volt: "Elment..." A szobámba mentem, a elterültem a kanapén...
Tehát ilyen az, amikor az ember valóban, teljes szívéből szeret?

"A tündérmesék néha igenis valóra válnak, hisz a boldogság ott van egy ölelésben, egy mosolyban, egy ízben, egy illatban, egy szóban..."
 

"Ettől nem féltem, azóta sem bánom,
Megérte évekig téged megvárnom.
Megfogadtad, amit eddig még senki sem,
Hogy örökké mellettem, neked elhiszem.
Benned még megbízom, megbízhatsz bennem is,
Azt hogy szeretlek, elmondhatnám szebben is.
Ne félj kérlek, én már nem hagylak el téged,
Ha lankad az érzés, a gondolat eltéved.
Úgy vagyok veled, más nem is jut eszembe.
Te engem szeretsz, és nem kell más nekem se.
Én őrködök feletted, minden nap várlak,
Megnyugodhatsz, mert a szívembe zárlak.
Szeretlek... emlékszem, te mondtad
Hiszem, hogy szeretsz, a láng újra belobbant
Tudom az érzések bennünk még így élnek,
Mondd, hogy nem álmodtam! Kérlek ígérd meg!"

Hogy a tegnap este mennyire unalmas volt... Ihlet híjján nem tudtam sem írni, sem rajzolni, szóval leültem húgommal TV-t nézni, bár nem érdekelt, amit nézett... Aztán bealudtam, és a Barátok köztre keltem... De akkorra mintha minden elszürkült volna előttem... A szívemben... Nem láttam színeket, nem láttam fényt... Olyan volt... mint mondjuk egy horrorfilm eleje. A főszereplő boldog a családjával, de a rendező úgy intézte, hogy minden olyan sötétnek, színtelennek, és nyomasztónak hasson... És menekülni akartam... Járkáltam a lakásban, próbáltam leküzdeni, de nem ment. Így hát visszafeküdtem, és bár nem bírtam elaludni, mégis vártam, hogy az álom magával vigyen egy másik világba. De attól sem mondanám, hogy jobb lett... Álmomban elaludtam, és lekéstem életem legfontosabb fellépését, minden összekuszálódott, futottam volna, de valami visszatartott... Kimentem lefürödni, de a kád helyett a mosdónál lévő csapból jött a víz, nem vettem észre, elárasztotta az egész fürdőt... A végére annyira összekuszálódott minden, hogy már azt sem tudtam, ki vagyok. És az egész falu nálunk volt. Az előszobánkban... Téboly...
Aztán arra ébredtem, hogy húgom készülődik valahová. És megijedtem, hogy valóban ő megy el helyettem a fellépésre - ahogy az az álmomban lett volna... De szerencsére magamhoz tértem. Kiderült, hogy csak a boltba megy... Most meg ez a nyomasztó esős idő... Ráadásul Krisztián is nagyon hiányzik...

Anyum tegnap azzal jött haza, hogy ő halakat akar... És nekem kissé vicces volt a szitu... Nem tudom, miért... Csak ő valahogy nem szokott ilyenekkel előállni... Persze értem, miért mondja... Sanyi imádja a halakat, a testvérének a családja pedig tart sokat, és tudnak adni. Egyébként meg szépek. De akkor is vicces volt... (:

Ennek a számnak az első versszakát nem, de a többit bátran magamra vállalom. Úgy érzem, a nagy része igaz rám...

"Legbelül az álmaimban szebb a kép a világról
Boldogság gyere haza! Már nagyon hiányzol!"

Bejön nekem ez a nyári szünet (: Csak kissé ellustultam. Bár járok dolgozni hétvégenként, meg járok be a városba Krisztiánnal, meg ő ide, meg néha becsúszik egy-két péntekeste, de nap közben semmit nem esik jól csinálni, csak elvagyok. És végre elmondhatom, hogy kialudtam az iskolát. Ma pl. alig aludtam olyan négy órát, és mégis itt vagyok, felébredtem fél nyolckor. Este nem mertem elaludni, mert furcsa hangokat hallottam az udvaron, meg csúnyán ugatott a kutya... meg álmos sem voltam...
A telefonom a hetekben bemondta az unalmast, szóval be kéne fektetni egy újba, természetesen csakis internethasználattal együtt. Szóval azért még dolgozhatok néhány hétvégét, de a lényeg, hogy meglegyen.
Azt még nem is mondtam, hogy a művészeti sulis évzárón kaptam 3000 Ft értékben könnyvvásárlási utalványt a megyei rajzversenyes 2. helyezésemért, amit másnap le is vásároltam. Cally Taylor: A mennyország várhat. Nagyon jó könyv. Izgalmas, érdekes történet, jó adagolás, humoros, ugyanakkor nagy érzelmekkel teli. Csak aki fordította, azt kéne fejbetrafálni, amiért néha feleslegesnek tartott egy-két betűt, egy-két-tíz-húsz szóközt, így ezeket bátran ki is hagyta a könyvből. És ez az, ami ront a könyv élvezeti értékén. Bár nekem szépirodalmilag sem volt olyan lenyűgöző. Egyetlen idézetet sem tudtam kivenni belőle, mert a szépirodalmi nyelv távol áll tőle.
A történet szerint még egy éjszaka választja el Lucy Brown-t, és Dent az esküvőtől. Ám Lucy ezen az estén balesetet szenved, aminek következtében szörnyet hal. A purgatóriumban tér magához, ahol azt hiszi, álmodik, de gyorsan megtudja, hogy ennél sokkal nagyobb a baj. Döntéshelyzetbe kerül. Vagy felmegy a mennyországba a szüleihez, vagy pedig szellemként visszatér Denhez. Lucy Dent választja. Ám ehhez teljesítenie kell egy küldetést. Élőhalottként visszatér a földre, és kap 21 napot, hogy egy férfinek - akinek csupán a nevét tudja - megtalálja a lelki társát. Ám mint később kiderül, a célszemély egy lúzer, akit teljesen leköt a nagymamája. Lucy igyekszik teljesíteni feladatát, ám váratlan fordulatokat hoz számára az élet. Eközben Lucy legjobb barátnője kiveti a hálóját Denre. Lucy pedig nem tehet semmit ezellen, hiszen nem tud kommunikálni azokkal az emberekkel, akikkel életében kapcsolatban állt.
Szinte minden fejezetben teljesen új irányt vesz a történet, és egészen az utolsó pillanatig fogalmunk sincs, mi lesz a vége. Nah jó, én sejtettem, mert elolvastam az utolsó mondatot... (: Tényleg jó a történet, csakát én a klasszikusokhoz vonzódom, a gyönyörű nyelvezet miatt. És nekem a szleng egy könyvben nagy baklövés.

A hetekben vettem új fürdőruhát, szóval mostmár jöhet a strand. (: Hello, nyár! :P
Sok minden van, amit nem írtam le, hiszen az elmúlt időben nagyon gondolkodtam rajta, akarok-e még blogolni... Áthozom a határidőnaplómat, és nézelődök, mi minden volt még.
(Tavaly) Június 16. Az a dátum, ami nekem, és még egy embernek nagyon sokat mond. Az útjaink ott találkoztak először. Azon a napon. Az évzáró napja volt, és mi röpke sátorozást terveztünk akkor estére. De majdnem mindenki lemondta, az egyik srác pedig a testvérét küldte a gyülekezőhelyre, hogy átadjon egy üzenetet. Én szomorúan indultam neki a dolognak, hiszen két héttel azelőtt löktem el magamtól a fiút, akit egy éve szerettem, mindezt egy kalandért, ami egy hét után véget ért, hiszen a srác egy kilenc hónapos kapcsolatot akart kidobni az ablakon értem, és hát a csaj visszaédesgette. Így magam maradtam, összetörve. De azon a napon megtetszett a csinos fiú az ünneplőben, és megkértem, jöjjön velünk. Éjszaka jött ki a táborhelyre, az utolsó busszal. A többiek berúgni készültek, szóval mi inkább magukra hagytuk őket, és kifeküdtünk nézni a csillagokat. És beszélgettünk. És végül egész éjszakás csillagnézés lett belőle, amit még azóta is emlegetünk. Másnap délután lekéstem az egyetlen buszt, amihez lett volna csatlakozás, tehát ott ragadtam velük, és Lilinél kellett aludnom. Még 17-én, este hét előtt néhány perccel összejöttem a történet főszereplőjével. Gyönyörű volt a sátorozás, bár az ott kialakult kapcsolatnak pontosan egy hónappal később véget vetettem. Akkorra jött ki rajtam, hogy még mennyire nem vagyok túl a két másik fiún, és nem bírtam tovább.
Ennyit erről a napról. Csak szerettem volna, ha tudjátok, miért jelent nekem annyit június 16-a, hogy még két év múlva is ünnepelni fogom. Egyébként tervbe volt véve, hogy  ezévben, azon a napon kimegyünk sátorozni ugyanarra a helyre, de sajna beraktak két évzárót is akkorra, szóval ugrott a dolog...
Nem is húznám tovább az időtöket... Amint tudok jelentkezek. Jah, és a napokban kis zeneiízlés-átalakuláson mentem keresztül, egy kis külső beavatkozással, szóval felrakom most azt a számot, amit elsőként kaptam Krisztiántól, és ami a közös borzasztó szakításos emlékeink miatt annyira fájt, hogy eleinte még majdnem sírtam is rajta, és három-négy napomba telt megszokni. Pápá. (:

Ha most szeretném leírni a valódi érzéseimet, akkor trágár szavak tömkelegével halmoználak el titeket. De erre senki sem kíváncsi... Hogy miért vagyok ideges? Mert éppen most veszett el az a bejegyzésem, amivel órákat piszmogtam, elég jól sikerült, de már nem tudnám visszaidézni, mi mindent írtam le, ráadásul időm sincs... Úgyhogy most lenyugszom, kiülök a kertbe, összeszedem az emlékeimet, írok egy hasonlót, és holnap láthatjátok. És bocsi a szünetért, amiben nem írtam...